A magyarkanizsai hatputtonyos aszúbor
 |
| Dobó Tihamér (1937-? - 1987): Ördögfej (grafika) |
Augusztus közepének egyik délutánján, abban a rekkenő kánikulában, volt szerencsém Tokaj leghíresebb és egyben talán legnagyobb pincéjében áldomást inni. A délutáni ájult melegben a borzongatóan hűvös pincétől, meg a párásodó poháron gyöngyöző aszúbortól keresve sem lehetett volna ideálisabb körülményeket elképzelni. Nemespenész-szag, gyertyák pislákolása, patinás tölgyfa asztalok meg lócák, többtucat hektós hordók között százegynéhány szomjas író-költő ember zsongott. Koccantak a talpasok, újratöltöttek a serény fölszolgáló lánykák, miközben a város polgármestere - Májer úr - pohárköszöntőjéhez készülődött.
Májer János polgármester úr nem négy éves ciklusokban gondolkodó ember. Életrajzában a következőket lehet olvasni:
„1987. április 7-től lettem Tokaj város Tanácselnöke, egy időközi választáson lakossági javaslatra jelöltek. A rendszerváltás kezdetétől megszakítás nélkül Tokaj város polgármestere vagyok.”
A számok nyelvére lefordítva a szót, ez azt jelenti, hogy immáron 24 éve Tokaj első embere egy és ugyanazon személy: Májer János.
Valljuk be, hogy ez igen ritka, ugyan akkor megbecsülendő teljesítmény. Májer úr valószínűleg tudhat valamit. Valamihez orra van neki, vagyis tehetséges, olyan tudással, ösztönnel fölvértezett, ami a többi politikustársából hiányzik.
Meggyőződésem, hogy Májer János polgármester úr titka igen könnyen megfejthető.
Egyrészt erős bizonyossággal vallom, hogy tőle jobban senki sem ismeri Tokaj városát. Másrészt az is borítékolható, hogy Májer úr rajongva szereti az általa vezetett települést, hogy nála nagyobb lokálpatriótát nehezen találunk a Tisza kanyarulatánál.
Ebből következik, hogy Tokaj jelenét és jövőjét olyan féltő szeretettel intézi, hogy az időnkénti - polgármesteri székért való - megmérettetésekkor utcahossznyi előnnyel veri vetélytársait, kihívóit.
Ezért különösen figyeltem Májer úr köszöntő beszédére, mert a szájából elhangzó szavaknak hitelt érdemlőknek kellett lenniük. Tiszai ember ő is, a szavára adni kell, mert lehetséges, hogy egy srófra jár az eszünk, hisz a nagy folyó, mint köldökzsinór köt össze bennünket.
Nem közhelyparádét vártam.
Nem is csalódtam.
A pohárköszöntő már régen elhangzott, volt közös koccintás, az írótábor vendégei fölszabadultan zajongtak, csak én bámultam magam elé, és gondolataim még a pinceszinttől is mélyebben jártak.
Májer polgármester úr ugyanis nagy igazságokat tárt elém.
Olyan egyszerű, de kristálytiszta logikával megpatkolt, a lényeget láttató kedves szavakat hallottam tőle, amelyekből mi – kanizsaiak is - csak tanulhatunk. Mert Tokaj legelső embere – most tessenek figyelni! – többek között azt találta mondani, hogy a Világörökség részét képező és méltán híres borai mellett az általa vezetett városnak és régiónak az ad igazi hírnevet, népszerűséget, rangot, hogy a magyar irodalom jelesei minden évben ellátogatnak a Tokaji Írótáborba.
Merthogy a majdnem négy évtizedes írótábor szellemi frissességet hoz a városba, és Tokajra fókuszál a média. Az írók-költők életműveikben rendre jó szívvel említik az itt eltöltött napokat. Megéneklik Tokaj szépségét, megírják a Hegyalja történeteit. Kötetszám bukkan föl Tokaj neve az irodalmi alkotásokban, hirdetik az ott élőket, a bort, a várost és környékét.
És a hírnév, a dicsőség nem olcsó szórólapokon, kukákba kerülő reklámszemét kiadványokon, vagy tolakodó módon postaládákba gyömöszölt ízléstelen nyomtatványokon terjed, hanem művészi igénnyel megírottan, megrajzoltan - többnyire az örökkévalósággal kacérkodó szépirodalom lapjain.
Májer János ezzel tisztában van.
Pontosan tudja, hogy a mai világban a reklám az egyik legnagyobb úr. Az eladhatóság, a színes paletta. Még Tokaj esetében is, ahol azért világviszonylatban is van mit az asztalra tenni. (Szó szerint. Palackokban.)
A Tokaji Írótábort az idén 39. alkalommal rendezték meg. Májer János elismeréssel a hangjában megemlítette, hogy Közép-kelet Európában csak egyetlen város büszkélkedhet nagyobb múlttal rendelkező irodalmi találkozóval, amelynek kezdete pontosan két évtizeddel korábbra datálható.
Kitalálták-e, melyik az a település, amely 59. alkalommal hívja vendégségbe a térség meghatározó prózaíróit, költőit, zsurnalisztáit, könyvkiadóit?
Magyarkanizsa.
És most álljunk meg egy szóra, tartsunk önvizsgálatot!
Férfiasan bevallhatjuk, hogy a tokaji borhoz hasonló hírnevű magyarkanizsai portékánk nekünk sajnos nincs.
Cserép, tiszavirágzás, a gyógyiszap, a majolika, a kubikosaink, a Járás: mind-mind egyenként fontos, értékes mozaikdarabjai a nagy egésznek, amit Magyarkanizsának nevezünk.
Joggal vagyunk büszkék rájuk. Ugyan akkor értetlenségből, hanyagságból, vagy nem ritkán lesajnáló indulatból nem veszünk tudomást arról, hogy könyékig vájkálhatunk egy évente előttünk kinyíló kincsesládából, amit úgy hívnak: szerves jelenlét az egyetemes magyar irodalmi élet nagykönyvében, örökös tagság a megjelenő művek valamelyikében.
Melyik iskolásunk tudja, hogy Kosztolányi Pacsirtájának háza itt van még ma is Magyarkanizsán?
A Koncz-hagyaték mikor lesz méltó módon földolgozva és megbecsülve?
Kovács Tóni szobrai meddig fognak padláson porosodni, egerek, pókok gyönyörűségére? Ki tud városunkról szóló verseket, szonetteket, írásokat idézni? Pedig a legnagyobbak ihletője volt!
Vagy nézzünk nyugati példákat: sokkal kevesebb tartalomhoz is turistacsalogató szenzációkat költenek. Elég egy neves író-költő föltételezett szülőháza: zarándokolni fognak oda a rajongók. Egy legendás párbaj helyszínét ezrek látogatják, és a gondosan nyírott fűben az emléktáblát koszorúk lepik el. Irodalmi géniuszok szálláshelyére márványtábla kerül, mert egy-két italos vacsorát abban a városban költöttek el.
Híres emberek nevéhez, tetteihez kötnek héthatárig szóló megmozdulásokat.
Soroljam? Szükségtelen.
Aki nem hiszi, ide kattintva olvashat például egy mai hírt:
Mikor fogunk mezítlábasan tisztelegni a januárban halálra fagyott Cigonya emléke előtt?
Mikor becsüljük meg azt, ami a miénk?
Ideje lenne városunk írni-olvasni tudó és szerető embereinek, a közönségnek ráébrednie arra, hogy a majd’ hatvan éves írótábor mára messze többet jelent holmi több napos huncut kicsapongásnál.
Időt álló érték, ami szorgalommal, ügyesen csiszolgatva olyan drágakővé válhat, mint Tokaj-Hegyalja világhíres bora.
Csak rajtunk múlik, kanizsaiakon, hogy Májer János polgármester úrhoz hasonlóan ráébredünk-e arra, mekkora lehetőségünk van városunk rangjának, jövőjének meghatározásában.
Persze, ha az érdektelenséget, a gyérülő közönséget választjuk, akkor még mindig marad egy reményünk, hogy valaki közülünk, a közeljövőben föltalálja a hatputtonyos magyarkanizsai aszúbort.
De savanyú szőlőből fog az készülni!
Pósa Károly
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése