Emberbálázás
Az e heti szerbiai népszámlálásról
 |
| Ha már korpa közé keveredtél, válogasd meg melyik disznó faljon föl. |
Persze, hogy a folyton harácsoló, hörcsögpofájú brittek kezdték, a középkori Angliában. 1085 karácsonyán Hódító Vilmos rendelte el az országos összeírást, amit a kiváltságait féltő nemesség nevezett el Ítéletnapi könyvnek (Domesday Book).
A név eredetileg arra utalt, hogy a benne szereplő személyek az Ítélet napjára esküdtek meg a szolgáltatott adatok valódiságát illetően. Ez volt Európa első ilyen jellegű, szinte statisztikai igényű felmérése. A könyv 1086 augusztusában készült el és 13 418 település adatait tartalmazta.
Nem merném állítani, hogy a mai adatok pontosságára bárki le merné tenni a nagyesküt. Nem hogy az ítélet napjára, de a saját házőrző kutyájának az egészségére se.
Vélem ezt annak fényében, amit már jó előre tudni lehetett: a szerbiai népszámlálásunk a kezdetektől tele lesz – fogalmazzunk így – “furcsaságokkal”.
Egyes helyeken a biztosok az optikai leolvasásra alkalmas fekete helyett, szabálytalanul, csak ceruzával vagy kék golyóstollal voltak hajlandók kitölteni az űrlapot. Arról is érkeznek a hírek egyre-másra, hogy a nemzeti hovatartozást jelző rubrikába a kérdező önkényesen be-beírogatott az ő fülének tetszőbb válaszokat.
Ha a megkérdezett ezt netán sérelmezni merészelte, akkor meg a közszolgálati feladatát végző személy látványosan fölháborodott.
És ez még csak a terepi munka!
A cselédek piszmogása.
Mi lesz a központba beömlesztett tengernyi adat földolgozásakor?
Pláne, ha régtől fogva ismerjük már a balkáni tempót, munkamódszereket…
(Ahova óceánjárónyi rakományt küldtek vissza az Amerikába exportált yugoból, mert az egyik mintának szánt kiskocsi üléshuzata alatt egy egész burekot találtak az USA vámszervei: ne legyenek vérmes reményeink a precizitást illetően!)
Megannyi csúsztatás, kisebb vagy nagyobb hiba fordulhat elő egy évtizedenként megrendezett országos összeírás alkalmával.
Legyintünk rá: természetesnek tartjuk.
Ilyenek vagyunk mi, emberek. Lónak is négy lába van. Tévedünk. Emberien, tehát sokszor és időnként végzetesen. Ez is a dolgunk.
Pedig mostanság a számítógépes világ levesében gázolunk köldökig. A lúdtollal összeleltározott korban is kerültek porszemcsék a rendszerbe, de mi volt az a manapság tapasztalt homokhegyekhez képest! Egész sziklakoloncok pottyannak a képzeletbeli fogaskerekek közé!
Ami pedig ezeket a legördülő, a rendszert blokkoló kődarabokat lezúdítja úgy hívják, hogy politika.
Őfelsége a szajha.
A választások közeledtével egyre világosabbnak tűnt, hogy a pártok nem fogják tétlenül szemlélni a térfelükön pattogó magas labdát. Ki-ki a maga eszközeivel, és a maga nézeteire igazítva, igyekszik befolyásolni a válaszadók tömegeit.
Elvégre ugyan ezek a polgárok lesznek majdan azok a potenciális szavazók, akik az urnák elé fognak járulni.
Egyik azzal kampányol, hogy valljuk magunkat vajdaságinak.
Ezt a maszlagot is csak a magyarral lehet(ne) megetetni, mert köztudottan lokálpatriótának számítunk. Mert ugyanezek a szószólók, Csanak ligájának vajdasági gittegylete azt szajkózza nekünk, hogy aki nemzetét megvallja, magyarként érez, az virtigli fasiszta. Ükapától dédunokáig. Ezért is szavazták meg a kollektív bűnösségünkről szóló törvényt. Mert ők - a jó vajdaságiak - idáig látszik milyen toleránsak. Viszont, ha tavasszal rájuk szavazna a tömbmagyarság, akkor – esetleg – a náci kollaboránsokból visszavedlenénk lojális szerbiai állampolgárokká.
Nem mindegy kinek a körösztölő medencéjében merítkezünk meg, mi magyarok.
Esetleg akadhat olyan is, aki az ájtatos rítus alatt a szentelt vizébe akarna fojtani bennünket. Amazok meg trambulinról pisálnak bele a közösbe.
Kettős a mérce? Igen.
Megint másik politikai formáció az államalkotó nép érdekeit szem előtt tartva asszimilálna minden kisebbséget. Egyenlőre papíron.
Ez a jó hír.
A rossz, hogy volt már tapasztalatunk arról, miként képzelik ők el az össznemzeti egybeborulást.
Meg lehetne kérdezni a dél-bácskai horvátokat, de a Hágában papírzacskót készítgető vajda, meg a keretlegényei révén nekik mára hírmondójuk se maradt azon a tájon. Ismét mások – szegény hülyék – a levitézlett jugoszlávizmust hirdetik. Mintha a Virágházba muskátlik közé dugványozott marsall még élne. Mintha az elmúlt balkáni háborúk nem pont ennek az eszmének a totális csődjéről szóltak volna.
Nem sorolom tovább.
Igazán kíváncsi leszek az adatok összesítésére. Egy nagy preferánszparti legizgalmasabb része mindig a végén van, amikor összeszámolják a pontszámokat, ki mekkorát nyert vagy bukott. Öreg barátom viszont megtanított arra, hogy nem kártyázni kell tudni, hanem ügyesen csalva írni.
Most is kártyázik velünk a szerbiai politikum, meg a hatalom.
De amíg másodrendű, büntetett népségként tekintenek ránk, addig nem adu ászok vagyunk, hanem bebéklyózott, bebálázott magyarok.
Amit most ránézésre, kilóra akarnak mérni.
Pósa Károly
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése