Egyszer
– igen egyszer – én is belépőt váltottam.
Az
állatkerti jegynek éppen fél ára volt.
Rám
hasonlító flótások tömege várt ottan,
És már a
kapuban éreztem, hogy elfáradok.
Biztattam
magamat: a férfiak nem félnek!
Lám:
rácson belül, rabláncon van a sok dúvad…
Én az
embernyájjal valahogyan megélek,
Nem kell
simogatni - majd csak a szemem gúvad.
Láttam
halat, pávát, tigrist, kígyót és medvét,
Megannyi
szörnyet, amint föl s alá járt-kelt,
A rács
mellett sok-sok pára kereste kedvét,
Nehéz
szagokat lehelt rám a japán-kert.
Valamit
mutatott a majom, rácsodálkoztam.
Pofáján
közöny ült, a sértettek konoksága.
Furcsa
fájás nyilallt belém, szív-oldalamban,
Látásom
lett homályos. Tán a végzet vaksága?
Akkor
hirtelen egyszerre csak rádöbbenek,
Mi van a
szemükben, a sok állat mit nézett.
Kifelé
bámultak, s mi álltunk ott emberek:
Nem is
tudom, meddig tartott ez az igézet.
Lelkemet
látták, mind a becsukott állatok,
S már
bongva szólalt meg bennem egy harang szava:
Én
vagyok az igazi rab, szomorú állapot.
Mint
embert, engem sajnálnak, nem haragszanak.
Voltam
egyszer állatkertben: átlényegültem.
Ketrec,
drót, röpde nagyon dekoratív volt ott.
Utcára
kiérve sírtam megszégyenülten.
A járdán
a szél pedig - tépett papírt hordott.
Magyarkanizsa, 2013. február 11.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése