Pósa Károly: MÉGIS

- Mai bú tor -

Mai

Kel a nap.
Szempilla, remegés, hunyorgás.

Mégis.

Pupilla tágul,

Álomból a szuszogás.
A párák. A szó.
Úgy lenne jó, ha már írom,

Hogy nem akadok ki minden apróságon.

Szól a Kossuth Rádió.
Hovatovább: az ébredésem vinnyogó protokoll.

Itt vagyok volt

Jugoszláviába

Felejtetten.

Rőt mappákon
Magyar mintafolt.

Menthetetlen.

Tor

Hajnalodik. Ráébredtem.
A hunyó csillagok még egyet ordítanak,

Hosszan, elnyújtottan.

Ólajtó kattan.

Katlanban víz forr, tüzet gyújtottak.
Tézis:

Tragédia.
Antitézis:
Mégis. Mégis magamat lóbálom.

Árnyékom a kövön látom.

Teríték vagyok, nem álom.
Mert a hóban ott gőzöl a kés,

És a pörnye szagát idáig érzem.
Próbaetetés volt a nyáron, most tél van.
Megszoktam, kérem.

Elnyisszanó artéria.

Nehéz így embernek maradni.

A legnehezebb, ami elvárható.
Kötelességem. Elvárják tőlem.

Nincs jajszó. Nem magyarázható.

Ahogy lisztes kezű böllér sincs,

Se zsíros körmű morzsoló.

Vadnak lyukas az irhája bőre,

Gyulladt a szeme a hegesztőnek

Okkal, ok nélkül, itt minden nap lőnek.

Így járja, évről-évre,

Félnótásnak, zabhegyezőnek.

Gólem áll mögöttem főtlen, ormótlan cipőben.

Ráérősen, dologidőben.

Vigyorog. Nyakán megalvadt őrültsége.

Vak oktalanság.

Csak a szutyok. Az ujjbegyek vége. Kihúzott disznó könyörgése.
Nyugi, nyugi, nyugi…
A disznót még a tromf is üti.

Bú

Ahol, amin élsz: talp alatti.

Kártyalapnyi.

De ha így folytatják, a Tisza el fog apadni,

Hagyjuk legelőink fölfalatni, s a különbség lesz, ni:

Erős árnyalatnyi. Fekete és fehér.

Na,

Lesz-e valamit aratni?

Kereszténység. Türelem.

A láznak: annyi.

Alázattal ellobbanni.
- Tessék mondani, hány keresztre kell

Fölkapaszkodni?

Ne ábrándozz!

Az csak egy szujos lécajtó-reterát.
Sose tudni, ki kormolja az éjszakát.

Minek érezni a szagát,

Érteni muszáj-e

A körkörös vonalak hattyúnyakát?
Mégis.

Elevenen kell égni.
Aztán naponta

Óvatos sóhajjal
Megbékélni.

Magyarkanizsa, 2013. december 4.