Pósa Károly: VADAKÁC

Amióta fagyosabbra fordult a kékülő idő, ahogy foga lett a télnek, kezdte az erdőt járni. Martonos alatt, a kanyarban, meg attól jóval lejjebb, a hídon túl is talált alkalmas terepet.

Még nyáron kinézte magának a legsűrűbb részt, szemlét tartott, hogy ne a korán sötétedő novemberi délutánokon kelljen placcot keresgélnie, másokkal, favágókkal, erdőkerülőkkel veszekednie. Szakértő kézzel tapogatta meg a söprűnyél vastagságú kőriscsemetéket, a vaskosabb botfákat, a vadakácosban burjánzó venyigék szárát, amit a köznyelv csak pikulafaként emleget, mert tűzre téve sípolni, dúdolni, sivalkodni kezd, mintha utolsó fájdalmának nótáját fújná el hóhérjának, a zsarátnoknak. A folyó melletti ártéri erdő kefesűrű bozótosa igen jó tüzelőt biztosított, és a kemencékkel fűtők a mindenkori kenyér árát adták a kévékért.

Sok szegény ember járt le a Tisza-parti sűrűbe rőzsét szedni.

András-nap után hajnaltól napszállatig ki baltával, ki meg szárvágóhoz hasonlító gyilkos szerszámmal csapkodta, tisztította az erdő alját, az elvadult surját. Az erdészetnél papírt kaptak, hogy munkájuk hasznos, nem lopják a közvagyont. A kévékbe rakott rőzsét összekötözték, majd lovas kocsi vagy traktor érkezett, és miközben a púposra rakott venyigehalom, mint valami lomha óriás tarajos sül lassan fölkúszott a töltés gerincén futó útra, a lehelet páráját megdermesztette a hűlő levegő, narancsból vérvörösre váltotta színét a bukó nap, és a becammogó rakományt elnyelte valamelyik városi ház hátsó udvara.

Régebben Karácsony napján sosem dolgozott. Míg a gyerekek kicsik voltak, és míg volt asszony, az ünnepeket kitüntetett eseményként tartották számon. Díszes fenyőfa állt a szoba sarkában, duruzsolt a láng a kályhában, és az édeskés gyanta, meg a frissen mosott ruhák szappanszaga terjengett a házban. A lányai hajába piros meg rózsaszín masni került, a kisfia arca ragyogott, és ilyenkor a felesége szemébe is valami kedves csillogó komoly szeretet költözött, akárha esthajnalcsillag fényét látná.

Mindez a múlt. A ház üres.

Hidegek lettek a falak, amik évek óta meszeletlenül mállanak. Azóta vacogott foga az időnek, amióta egyedül maradt. Dolgozott, kezdenie kellett magával valamit, de a napokat nemigen tartotta számon. Már jó ideje csak az éjjeli álma képei pöndítettek egyet-egyet lelke húrjain.

Azon a téli ünnepnapon is a kévéket kötötte, pedig olyan hideg járta, hogy a folyót már két hete jégpáncél zárta kalodába. Befagyott a Tisza széltében, és az első reggeli fénysugárban lehetett látni a pengehideg éjjeleken kihűlt madarak földre hullott, kővé meredt tetemeit. Az Adorján alatti erdősávban dolgozott, a gátőrház közelében.

Az utolsó kévét kötötte be. Megállt. Napnak fordult, keletre nézett. Bánát csak egy kőhajításnyira volt. Olyan közelinek tűnt most, ahogy az opálos jégbilincs összekötötte a két partot… A fél lábszárig érő hó vakító fehér paplanját csak néhány bóklászó nyúl és rókanyom pöttyözte Bánát irányába. Szemben senki nem dolgozott. Amott nemigen irtották az erdőt. Tömérdek jó kőris, botfa lehet odaát, villant át rajta.

A túlpart hívogatta.

Amikor a folyó hátán lévő jégmezőre lépett, harang kondulását hozta a délután. Tán a kanizsai vagy a másik kanizsai templomét görgette a szél, de valami idegen rossz borzongás kúszott végig a gerincén.

Baljában a baltáját lógatva lépdelt. Lába remegett, és amint haladt a Tisza közepe felé, ahogy nőtt körülötte a hullafehér térség, csak akkor vette észre, hogy a karnyújtásnyira ítélt túlpart nincs is olyan közel.

Félúton aztán megállt, mert elviselhetetlenül borult rá az egyedüllét, hirtelen óriásira dagadt a félelme. Szeretett volna visszafordulni, a biztos anyaföldet mihamarabb lába alatt tudni. Egyet hátrált hát, óvatosan, de a következő lépésére már nem került sor, mert nyitányként előbb egy halk cikkanás hallatszott, majd rögtön azt követően egy fülrepesztő, rianó reccsenés jelezte a halál szimfóniájának kezdetét. Úgy szakadt be alatta a jég, és nyelte el a Tisza, hogy kiáltani sem volt érkezése. A víz alá merülve milliónyi tű szúrását érezte bőrén. Sapkáját, bekecsét azonnal elragadta a folyó sodra, s ahogy ösztönösen fölrúgta magát, a vízfelszínre érve kétségbeesetten próbált megkapaszkodni a lék szilánkos peremébe. Mint valami fekete, sötét, gonosz hasadék, otromba seb a nagy fehérség közepén, a téli folyam nem engedte el vasmarkából. Rettenetes küzdelem kezdődött. Az életéért harcolt, kapaszkodott volna kifelé, de a lék széle folyton kezében maradt. A vízben csapkodva evickélt, némán összeszorított fogakkal, miközben az iszonyat költözött fagyó arcának barázdáira.

Először a végtagjait érezte zsibbadni. Aztán belül valahol kezdett megnyugvást lelni. Már nem fájt neki a hideg. Csodálatos, semmivel össze nem hasonlítható, andalító állapotba került. Lebegett. A szeme is lecsukódó félben volt, amikor hirtelen arra eszmélt, hogy két-három kisgyerek fut feléje a havas jégpáncélon és a lék szélére érve húzni, emelni kezdik kifelé. A kislányok játékosan rángatták, piros masni lebegett a hajukban és a velük lévő kisfiú is komoly szuszogással erőlködött, vonszolta kijjebb. A lék szélén toporogtak mindahányan, hogy rettenet volt nézni. Szólni akart rájuk, hogy menjetek innen balga gyerekek, hisz beszakadtok velem együtt, hagyjatok engemet sorsomra, az életetek forog veszélyben, de a csilingelve kacagó cserfes lánykák a fiúcskával csak húzták őt kifelé, odébb a pokolfekete lyuk tátongó szájából, vissza az életbe. Ugyan miért nincs ezeken a gyerekeken sapka? Megfáznak ilyen zord hidegben… volt az utolsó gondolata, míg ők hárman a túlpartra szaladtak visongva s nevettek a zsombék sűrűjében, majd eltűntek az erdő mélyén.
A bánáti kórházi ágyon tért valamelyest magához.

A gyerekeket emlegette, a körülötte álló orvosoknak motyogta halkan, hogy keressék meg őket, tegyenek sapkát a fejükre, öltözzenek melegen…

A parton sétálók találtak rá és hozták be a sérültet, mondta halkan az ügyeletes orvos. Csuromvíz volt. Ruhája, haja jéggé fagyott, a szíve is leállt. Párszor újra kellett éleszteni. A folyó közepén szakadt be vele a jég, aztán valahogy sikerült kimásznia a partig, jóllehet a helyszínre érkező rendőrök nyomokat csak egyik oldalon, a lékig láttak, mondta a főorvos. Lázálmában félrebeszél, állapította meg a másik orvos.

A konzílium hümmögött, aztán ki-ki hazament ünnepelni.

Az Esthajnalcsillag feljött.

A vadakácosban is Karácsony este lett.

Pósa Károly

Magyarkanizsa, 2013. december 17.