Boszorkánypéntek

-Ne lőjétek őket! Had égjenek!

(részlet a Ryan közlegény megmentése c. háborús filmből)

Ha én egyszer Hálaadás Napját fogok ünnepelni, akkor annak adok majd hálát, hogy attól kezdve nem lesz többet Hálaadás Napja.
Sem helóvinn, sem Valentin-nap, sem Coca-Colás Mikulás - pláne télapó! –, sem apák-, anyák- vagy nők napja. Elfelejtjük, mint a gyermekkori butaságainkat, az Iskolakerülés Világnapját, a május huszonötödikéket, a büszke “melegfelvonulásokat” és végre szegény április 1-én sem kell majd minden ízetlen viccelődésen erőltetetten nevetgélnünk.
Decemberben, vagy – mit ad az Isten!, már november végén -, sem lesznek ezrével hivalkodó színes villanyégők a házakon, mert kimegy a divatból. Egy karácsonyi témájú családi fimet sem fog legyártani Hollywood, mert valószínűleg már Hollywood sem fog létezni. Nem lesz fényvarázs-verseny a szomszédok között, sem a kivágott fenyőfácskák méterben való megmérettetése, sem nagyzási hóbort, ahogy abba fog maradni a plázák elözönlése, a karácsonyi vásárlási láz. És – végre valahára! - az üzletek előtt magukat elektronikusan riszáló, bugyuta csengőszós dalocskát vinnyogó piros plüss kerti törpék is megkukulnak, mert nem az ajándék drágasága, csillogása, ordenáré értéke dönti majd el a szeretetünk mértékét, hanem valami egészen más.
Amikor én akarom ünnepelni szeretteimet, a családomat, netán önmagamat, azt nem mások által kiagyalt dátumok révén fogom címkézni, hanem az év minden napjából szeretnék majd szánni ilyesmire néhány percet. Egy kedves gondolatot, jó szót, hogy ezekből a semmi kis gesztusokból kiteljék egy egész esztendei szeretet- és boldogság-csomagom. 

Nem is olyan kivitelezhetetlen így ünnepelni!
Próbáljuk meg! Gondoljunk bele: a kutyánk fejét is naponta megsimogatjuk. Soha nem vár tőlünk sokat a hűséges pajtás, és ahogy ránk néz, a szeme melegében megfürödvén, bennünket is elönt a jóleső érzés. Adni, önzetlenül.
Erről kéne beszélnünk.
Sosem volt ez ennyire fontos, mint manapság!

Advent második gyertyájának lángja is ellobbant.
Itt az év legrövidebb napjaként számon tartott Luca-nap. 

És ma, ebben a főzelék-szagú, seszínű 2013-as esztendőben a megkurtított nappaloknak üzenet-értéke van. Fogyóban az idő. A mi időnket órák mutatják. Csakhogy a számlapon a cágerek régen nem csak az éppen aktuális percet láttatják.
Hanem a már lejárt időnket. Fölgyorsult a világunk. 

Ahogy tágul a tér, úgy zsugorodik az idő. 

Az egész nap mára feleannyit jelent. Nem vesszük észre, hogy nyargalnak el mellettünk az órák, fertályórák, a percek. Este, lefekvés előtt, hanyatt dőlve már arra sem emlékszünk, mikor köszöntünk oda egy régen látott ismerősnek, néztünk-e a kémények füstje után, vagy egyáltalán kérdeztünk-e meg mostanában valakit: “Na, hogy vagy?” úgy, hogy a válaszára igazán kíváncsiak lettünk volna?
Mert az időmérő órák finom szerkezetében a kicsiny fogaskerekek megkoptak. Porszemcsék kerültek a mechanizmusba, s idáig kihallik a túlfeszített, agyonnyúzott rugócskák elkattanó halála, amikor a rozsdamorzsák szétpörccennek.

A boszorkányság napjának, a sötétség leghosszabb éjszakájának ez a legvaskosabb üzenete.
A magyar hagyományban házasságot, időjárást és sok egyéb mellett a jövőt is ezen a napon jósolták. 
Amikor én fogok ünnepelni, akkor már értelmetlen fogalom lesz csupán az ezüst-, arany- meg mindenféle fokozatú vásárlási, tehát a pénzköltésről szóló vasárnap.
Mert nekem addigra minden nap, még a péntek is: vasárnap lesz.
Akár ez a mai nap.
Luca lányom névnapja.
És ha egyszer az összetákolt székére fogok állni, akkor én nem a jövendőbelijét akarom meglátni, hanem a jővőt, a harmadik és negyedik adventi pisla fényében.
Ami a legkormosabb éjszakában is képes lesz eloszlatni a kételyt, a homályt, a sötétség hatalmát.
Egyetlen gyertya fénye. Meg fogja váltani a világot.

Pósa Károly