NAPLÓ 25.

„Aki túl hangosan és túl gyakran kukorékolja a saját nevét,
azt a gyanút kelti, hogy szemétdombon áll.”

„– Tudod, te ló: arról régen letettem, hogy engem megértsenek. Vagy nekem te, a másik szőrös négylábúval. Meg a tollas kicsi. Kanca, kutya, pocok, tyúk. Ennyi. Olyanoknak már nem hiszek, akik két talpon állnak a földön. Kivételt képeznek a hó alatt egyre szaporodó barátok, ismerősök. Azok néha mintha a fagyott földön is átlátnának. Nézzük egymást. Beszélnek hozzám. De mással alig akad közös nevező. Nem érdekel.

Az emberek önzőek. Ez a lételemünk. Ilyen a természetünk, ezért számítunk embernek. Önzőségünk egyik föltétele annak, hogy az érdekeinket maradéktalanul érvényesíthessük. Még a jézusi tanítás is kiemeli, hogy a szabad akaratunk elnyerésekor váltunk egoistává. Döntéseket muszáj hoznunk, amik befolyásolják a sorsunkat. Egészséges tudatú meg nem szokott önmaga kárára dönteni. Hát: önzülünk, ha kell, ha nem. Így már mindenre akad magyarázat. Szakszóval, némileg finomítva, énközpontúságnak is hívhatjuk e jelenséget. Nincs kivétel alóla. A legmegveszekedettebb emberbarátok, a másokon mindig segítő jó lelkek, a humánum fölkentjei is mind-mind valahol tanúbizonyságát adták már annak, hogy az önzés halványan, alkalmanként, de ott munkált bennük. A nagy emberek is esendőek. Jónás próféta a cethal gyomrában kesergett önnön sorsa felett. Calcuttai Szent Teréztől, Mahatma Gandhitól, vagy a megboldogult János Pál pápától szerényebb halandókat keveset ismert az emberiség. Ugyanakkor az ő önzőségük a küldetéstudatukban gyökerezett. Ami fölülírt minden hozzájuk kötődő dolgot, tettet, ideált és valóságot. Ami ezzel együtt nemhogy bocsánatos bűnnek sem számít, hanem napjainkig kirívón szent elkötelezettségként tiszteli a világ. Érezzük: ha belegebedünk sem sikerül a lábuk nyomába lépnünk. Hát csak bámuljuk és becsüljük őket, noha ki-ki a saját maximája szerint igyekszik egy-egy féltéglát hozzárakni a nagy műhöz. Van egyébként másmilyen is. Aki folyton igazodik. Az a fajtájú, aki inkább beolvad, de a téglányit is sajnálja beilleszteni a közösbe. A vakolatban lapít száz éve. Lelkesen bólogat. És hittel vallja, hogy a szabadkai városháza épülete inkább szüleménye a rongyrázásnak, mintsem egy nagyszerű kor lenyomata. Szerinte a Monarchia robbantotta ki a nagy háborút, hogy utána Gavrilo Principet tüdőgyulladással kínozhassák halára a börtönben. (Nemhiába: szobor is jár a mártírnak!) Bácska mindig Szerbia része volt, Sándor király mindeközben virtigli reformernek számított, a diktatúra pedig főleg Budapesten manapság tombol, nem akkor. Újvidék visszafoglalása után ezernyi magyar hóhér kegyetlenkedett, okot adva az 1944 telén megesett igazságos revansra, amikor majdnem minden településen félfalunyi kíméletesen masnira drótozott kezű  háborús bűnöst volt muszáj likvidálni. Ízlésesen, udvariasan agyonverve, a Tiszába lődözve. Rá pár évre a bácskai parasztok maguk tépték ki a bajszukat, majd lelkesen söpörték a saját padlásukat. Elhitte mind a testvériség-egységet. Tito Goli Otokon üdülőparadicsomot szervezett, és a politikai foglyokat Brioni szigetén zsalugáteres villák várták. Moša Pijade halála előtt meggyónt, Edvard Kardelj pedig áttért zsidó hitre. Tavaszi szél vizet árasztott Csernobilban, Koncz Zsuzsa jó énekes. Milošević volt az utolsó, aki Jugoszlávia egységét akarta, a mostari híd meg azért omlott össze, mert évszázadok alatt elöregedett. Daytonban asztallábakhoz láncolt küldöttségek írtak alá, Hágában pedig gázkamrákba terelték a Balkán legnagyobb államférfijait. Most demokrácia van, a népakarat érvényesül. A világ élhető, egyre szebbek a kilátásaink.

Hiszi, vallja lelkesen az a sok vakolatarcú. A falba simulók. Pocsolyaszemük akár a szatyorban felejtett halé. A szaguk is olyan. Egy döccenőre sem akarnék velük egy légtérben maradni. Leírni leírhatóak, mégis jobb szeretem az ilyesféle alakokat, jelenségeket megrajzolni. Elvégre karikatúrák. Torzak. Pofázmányuk elnagyolt gúnyrajz. Egyenként is olyan szörnyűségesen visszataszítóak, hogy a belső űrmértékük rondasága fölülmúlja a külvilágét. Emiatt visszájára fordítható a szívük, belük, lépük és mindenük.

Kész szerencse, hogy nagy ritkán, ha gyerekeket látok és rajzolhatok, azt tapasztalom: még hiányzik belőlük mindez. Sarjad bennük legbelül más is.

Azt kéne vigyázón megtartani.”

                                                                                Pk