2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2016. február 7., vasárnap

NAPLÓ 26.




"Nem mi vagyunk a legnagyobb írók. Az élet az. A valóságtól cifrább, fantáziadúsabb, elképesztőbb történeteket, figurákat, fordulatokat és poénokat a legjobb tollú klasszikusok is csak az élettől leshették el.
Szokásom beülni valahová, meghúzódni. Fülelni a poharazgatókat. Míg tart az üvegben, nem törik meg a fityókok láncolata, olyan történetek elevenednek meg, amik bátran beillenének egy kalandregény motívumai közé is. Színesíteni sem muszáj rajtuk, kevesebből is forgattak már jó filmet. A kocsma cigarettafüstjében emberi sorsok kavarognak. Ha némelyiket végighallgatná, biztos Shakespeare is csettintene.
Néha ugyan kiszámítható a mese, sokszor ismétlődő. Nincs új a nap alatt. Az el-elvándorló históriák megesnek, egy darabig eléldegélnek az adott helyen, virulnak, szájról-szájra adják őket, megnevettetik az embereket, vagy könnyeket csalnak a szemükbe, mígnem történik, megtörik valami, lehet új nemzedékek sarjadnak, más divat szele kezd fújni, és a legendák megadják magukat a sorsuknak: szépen feledésbe merülnek. Nem pusztulnak el, mert egy idő után kissé másként, igazodva az új módihoz ismét megszületnek. Más formában szökkenek újból szárba. Ráncuk ugyan nem látszik, de a jó fülű, érzőn figyelő sokat tapasztalt gyűjtő megérzi rajtuk az ismétlődéssel járó finom emlékrétegeket. A ciklikusságot. Nincs ezzel semmi baj. Olyankor meg úgy gazdagszok, hogy bónusz gyanánt, általában vakvéletlenből egy jó gúnynevet, adatot, utalást mégis sikerül elcsípnem. Fölírom rögtön, a balomban lévő ceruzacsonkkal fecnire mentem és kincsként megőrzök mindent. Jóleső a tudata. Egyszer majd valamelyiket használni fogom. Ha alkalom adódik rá, beillesztem majd a szövegeimbe. A limlomokat halmozó, raktározgató rigolyás vénemberhez vagyok hasonló, aki sajnál egy rozsdás szöget is kihajítani, púpozza rakásra a régi újságokat, ruhákat, szerszámokat, teli van ócska cuccal a pincéje-padlása, a legapróbb semmiségeket is megszállottan vigyázgatja, és ha kérdik, mi végre dacol, halmoz, kumulálja azt a sok hasznavehetetlen kacatot, mindenre az a válasza: valamire még jó lesz.
Így gyűjtök, szorgalmas bogár módjára pakolom egy rakásra, ide, belülre a fejembe, meg néha a szívembe ezeket a mára tünékeny, de nekem drága dolgokat. Hajdanvoltak elmés mondását, dűlőutak, feszületek, tanyák régi elnevezését. A kanizsai utcákról elhaló öregek tetteit, akiknek már csak az árnyékuk illata érződik, amikor alkonyatkor a gesztenyefasorra igazít a szerencsénk.
Így – talán érdemes.
Ezért."

pk         

Nincsenek megjegyzések: