2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2016. május 4., szerda

Búcsú a Csontostól

Dancsó István
†2016.05.02.

Kalapot viselt télen-nyáron. Vagy húsz éve beszélt velem először. Poharazgattunk, megszólított, emlegette a nagyszüleimet, a Budzsákot, ahol mindenkit ismert, és ahol őt is mindenki ismerte. Igazából az egész Kanizsa köszönő viszonyban volt vele. Ült a biciklin, integetett ha látott. Élte a tempós életét. Kalapját az asztalnál sem tette le. 
Igazi kemény ember volt. Jelenség. 
Ha belépett valahová, egy pillanatra csönd lett – mint a vadnyugati filmekben –, de a jó kedélye, a belőle kiáradó szerethetőség hamar kioltotta a legjámborabbak aggodalmát is. 
A Csontosnak aranyból volt a szíve. 
Kezdődő barátságunkkor jó nagy karimájú kalapot hordott. Ahogy múltak az évek, kalapjainak a mérete egyre kisebb, majd még kisebb lett. Keskenyedtek a karimák. Szóvá is tettem neki: hol az a legényes, régen látott, majdnem cowboy stílusa? Nézett rám vissza, vállat vont, majd megadóan legyintett. Noha válasz nélkül maradtam, akkor derengett fel első ízben, mit jelent a lassú korosodással beköszöntő lemondás. Az elöregedés folyamata. Mégis  valahányszor összefutottunk – nem tehetek róla – ha rá néztem: mindig Rejtő Jenő regényalakjai jutottak az eszembe. Nem csak az életvidámsága, a humora, a személyében rejlő emberségesség miatt. Azért is. Ám a Csontosban még megvolt az a fajta kalandorság, ami jellegéből adódóan egy férfinak valaha teljesen normális részét képezte. Ma már jobbára csak filmeken, regényekben lelhető. A valóságban alig.
Lekezeléskor átzsibbadt a karom könyékig: a régi Budućnost armírozói között, a vasbeton szerkezeteket görbítgetve edződött a marka. És a hangja! Mintha bádog vödörben vasreszeléket rázogattak volna! 
A Csontosnak ráspolyos, borízű, néha suttogásig rekedtes beszédét senki szinkronszínész utánozni nem tudná. 
Szeretett mesélni. Sűrűn föl-fölidézte a régi dolgokat. 
Reszelősen ejtette ugyan a szavakat, de a mondandója sosem volt gúnytól érdes, netán karcosan bántó. Amolyan nosztalgiázón, messzire kacskaringózón beszélt. S míg mondta a magáét, a kerek, borostás képén, a tömpe orra fölött huncutul csillogtak a szemei. Hiányozni fog. A dumája, a történetei: maga az ember. Gondolom – nem csak nekem. Egyéniség – így mondaná a választékos nyelvezetű. De a környék népének csak figura volt. Azokat a személyeket illeti a nép mindenkor e kedves minősítéssel, akik valamit kivívtak a közösség körében. Jelenti ez a megbecsülést, a szorgalom-, az egész életút iránti tiszteletet. Csontos – kétség kívül kiérdemelte a szeretetetünket. Hat és fél évtizeden át mindenki csak Csontosként emlegette. A halála napjáig fogalmam sem volt, mi a becsületes neve. Aztán megláttam a fekete keretes szöveget az alvégi Kisbolt előtt, a szomorúfűz derekán. Ha nem írják rá a gyászjelentésre a becenevét, még most se tudnám, hogy elment. 
Ott voltam, a többiekkel kikísértük. Azt viszont nem láthattam, mellé tették-e a kalapját. Ha nem, egyszer majd az enyémet szó nélkül neki adom, ha kéri. 
Legyen áldott az emléked, Csontos!


Pk

2 megjegyzés:

QRZ írta...

Azért, Te! Tudsz valamit!

Na, talán ezért is vagy a BARÁTOM!
Meg még egy csomó dologért.
Igazából nem is értem, de nem baj,
elég érezni. A Barátságot úgysem lehet definiálni!?
Vagy igen? Ki a barátod, ki a haverod?
Kicsit hamiskásan a nagypapa után: "Tudod a haveromra bármikor rámerem bízni a havi fizetésemet. A Barátomra nem biztos, de rá merem bízni az életemet!"

Baráti ölelés: QRZ

Pósa Károly írta...

Szép mondás. Köszönöm, amit írtál. Barát, haver, kolega, gyerekkori-, utcabeli-, ivó- és másmilyen cimbora. Keverednek a fogalmak.
De jó tudni, hogy vagyunk egymásnak.