2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2016. november 17., csütörtök

GONDOLATTALANSÁG



 „Magamban bíztam eleitől fogva -
ha semmije sincs, nem is kerül sokba
ez az embernek. Semmiképp se többe,
mint az állatnak, mely elhull örökre.”

(József Attila)
fotó: Lakatos Vincze
Most, hogy mindjárt itt a világvége, nem árt befejezni a mellébeszélést. Végrendelkezni lesz muszáj. Leltár gyanánt, mint utolsó lyuk a furulyán túl sok elszámolni valóm nekem ugyan nem akad, mert a genetikai értelemben vett örökségemen – a suta kezemen meg a kopottas cinizmusomon – kívül más egyebem sincs. De még így utoljára azért kidohognám magamat, hogy ha a Donald Trump amerikai győzelme után keletkezett dimenziógyűrűk rövidesen beszippantják majd az univerzumot, és a demokrácia liberális rettegőinek a jóslatai beválnak – tudniillik a hoppon maradt fősodrú aggodalmaskodók szerint összedől a világmindenség, kampec az emberiségnek –, legalább ne menjek a lelkemet nyomasztó teherrel a nagy büdös semmibe.
Évek óta „egy gondolat bánt engemet”. Pontosabban egy verbális mozzanat bosszant, aminek a gondolatától is kidagadnak a nyaki verőereim, vér tolul az agyamba, és erősebben kezdem ütni a billentyűzetet. S bár csak egy agyonhasznált szófordulat miatt szoktam fölfokozott indulatba jönni, imígyen közhírré téve életem megkeserítésnek az okát táncsak lerendezettnek fogom érezni.
Hosszú ideje hallom ugyanis a tévében, a rádióban, hogy a megkérdezettek – zömmel a politikusok, de a közéleti emberek, sőt a művészek sem kivételek – rendre ezzel a divatos formulával kezdik az interjúkérdésre adott válaszukat: „én azt gondolom.” Csak a ma reggeli Kossuth egyetlen riportalanyát hallgatva hétszer(!) indította „én azt gondolom”-mal a mondandóját! Igen! Számoltam! Agyérgörcsöt kapni tőle. És ha hagyják tovább beszélni azt a bitang embert, ha másfél perccel hosszabb az az elvetemült interjú, valószínűleg a két kezem után a lábujjaimon kellett volna tovább kalkulálnom.
Sokat töprengtem, mi végre foroghat közszájon ez a visszataszító nyelvi jelenség. Arra vetettem: amilyen a korszak, amilyen a világ, olyanokká válunk mi is. Két éve igaza volt a Pöcök sógornak, aki egyébként önmagát taligaművésznek definiálja. Ma is igazsága van: „egyre ritkább a rendes ember Karcsikám. A selyemparaszt kínaiban vásárol, a szegényebbje meg a kukából, a piaci hagymát is zacskózzák, az újságok lapjaiba krumplit szokás pucolni, legyen bennük némi haszon, némi értelem. Az asszony hajat hidrogénezni elég jól tud, de kenyeret sütni nem. Leghangosabban a pap káromkodik, míg a leghitványabbak kenetteljesen fohászkodnak. Kiürülnek a színház széksorai, negyvenfős részvevő láttán már közönségről beszél a szervező, a faleveleket is munkásokkal kell összesöpörtetni, és nincs gazdája a széjjelszórt kanizsai szemétnek. Közben ipari méretű a gazemberkedés, országos szinten lopják el előlünk a jövőt.
Jóllehet a kenyér most is a vajas felével pottyan mindig a földre, de az a vaj a nagynak hitt megmondóink füle mögül került oda.  Hovatovább már nem dinárért, hanem euróban, svájci frankban mérik a filléres embereket is, akikben forintos érték sosem volt, hisz a himnuszt guggolva hallgatták, a Szózat sorait meg nem is értik, csak a magyar lakodalmakban is lassan kötelező kólóra kelnek föl a fröccs mellől, oszt’ toporognak összekapaszkodva, kicsit kettőt jobbra, kicsit kettőt balra, mint az ereszen szaró galambok. Alig van gólyahír, mert láp sincsen már, csak ez a dagonya, ezzel a nyúlós penészes, ádámcsutkát lepő szilvalekvár sárral, a sok egykutyás nép bánatára.” – mondta a Pöcök sógor, miközben bütykös ujjával karikákat rajzolt az asztalon fénylő bortócsákba.
Én azt gondolom”-ra visszatérve: aki így akar nekem valamit megmagyarázni, az inkább hallgasson.
Pofa súlyba! Mondaná a derék Švejk kiképző őrmestere.
1. Ezzel a megnyilatkozással hárít. Bár az lenne a dolga, ám nem mint a közös eszmét, a közösséget képviselő szólal meg, hanem csak az egyéni véleményét hangsúlyozza. Mit óvatoskodik? Fél a felelőségtől?
2. Bizonyítja ötlettelenségét. Eszébe sem jut más nyelvi formulát használni. Pedig lenne javaslatom, kismillió: úgy vélem, az a meglátásom, az a tapasztalatom, szerintem ésatöbbi. Nyelvész zseninek sem kell lenni hozzá, csak a klikkereket tornáztatni.
3. Az „én azt gondolom”-mal indított mondatok mindig gyanúsak maradnak. Az illető csak időt akar nyerni vele, mert hamarjában a válaszra sincs fölkészülve, kell az időhúzás végett. Azért köpi az arcunkba, hátha eszébe jut valami mentő ötlet. Mégsem kezdhet bele a világmegváltó beszélyébe egy rettenetes nagy izével, miazanyámkínjával, hogyishíjákkal, pedig nettó ugyan olyan üresjárat az összes említett, berögzült rossz szokás.
Tiszta vizet kéne önteni a pohárba! A sok „én azt gondolom” helyett illene már én így csinálomra váltani. Akkor az is megeshet, hogy a jó példa ragadóssága okán mások is kedvet kapnak lendíteni valamit értünk, rajtunk, legalább egy szalmaszálat keresztbe fordítani. Amíg lehet, amíg egyáltalán hagyják a keresztet, és nem csillagokat vagy félholdat lesz muszáj kirakni.
Így fog a gondolattalanságon át a sorstalanságunk beteljesülni.
De a vasúton túl már ez is mindegy lesz.

                                                                                               Pk      

Nincsenek megjegyzések: