 |
| rajzom |
Most, hogy az örökkévalóság utolsó stádiumába
léptünk, nem sok mindent lehet tennünk. A minap szépen parancsba adták, hogy
jóformán semmit sem szabad csinálnunk.*
Mi legyen?
Nincs más választásunk. Valahogy muszáj
átvészelni a holnapokat. Be kell zárkózni. Kicsit mogorván, kár tagadni, és
kissé sértődötten, mint egy öregedő dáma, akinek visszavonták a biankó báli
belépőjét, és kénytelen belenyugodni, hogy a gavallérok egy darabig – Isten
tudja melyik kakasszóig – nem az ő kegyeit fogják áhítozni. Félreállíttatott az összes magánérdekünk. Az
eddigi szabadságra tárt helyzetünk nyögve-nyelve, de retirált a vasszigor
rendelte észszerűség előtt. Elvégre most tényleg a közös érdekünkért csattant
az a föntről érkező kommandó. Elegánsan elviseljük a tényeket, itthon maradunk.
Csüccs. Ez van.
Míg olvasnám a derék Kós bátyánk
naplójegyzeteit, egyfolytában elmászkálnak a gondolataim. Nem a könyvön, hanem
azon studírozok, mekkora egy mázlista vagyok: ezt is átélhetem! (Okkal-móddal.
Langsam, Herr Kamerad! Nem iszunk a medve bőrére…)
A magamfajta megátalkodottnak gyönyörűség
látni mindazon furcsaságokat, amiket immáron nap mint nap produkál az élet.
Tökéletes a jelen korunk sztorija. A legzseniálisabb dramaturg se tudna
hozzányúlni, kerekíteni rajta, vagy akár egy mozzanatot kihúzni belőle. Nem
volt nyitány: rögtön fejest ugrottunk az események sodrába. Ki-ki a sajátjába,
tehát a lényegbe… Tulajdonképpen ezúttal senki sem nézheti páholyból a
nagyelőadást. Ilyen-olyan módon, az összes ember érintett. Van aki ténylegesen
betegként, van aki fertőzöttként, van aki egészségesként, de egy biztos:
senkinek sem ugyanaz az élete mint tavaly volt. Egy csomó dolog ami bennünk
szunnyadt kibomlott, és ámuldozunk azon, eddig mennyi minden lakozott másokban,
ami most mutatkozott meg.
A drámaírás csúcsa a szememben, ahogy a
járvány velünk játszódó eseményei zajlanak. Elragadtató, s mint általában a
színpadi művek, heves érzések és ellenérzések kísérik. Míg az igazán nagy
darabokban két vagy több igazság ütközik, itt és most egy igazság sincs. Csak a
kór arctalansága van, a vírus kegyetlen szeszélye diktál, s mindeközben üdvös
félelmet gerjeszt, mert végre valahára az emberek észrevételezték
esendőségüket, méltóztattak megtorpanni. Ó, az áldozatok ezreivel zsonglőrködő
híradások hamar észhez térítenek! Meggyőző erővel bír a halál napi algebrája. A
bűnhődés rémképével szembesített bennünket a járvány.
Ma láttam egy fotót, a tetszhalott Bergamoban
készült, ahol a hetek óta nem használt belvárosi járdán a betonlapok hézagjai
között most pirosló pipacsok nyílnak ezrével. Nincs ettől ellentmondásosabb,
megmagyarázhatatlanabb, költőibb allegória mindarra, ami napjainkban a vírus és
ember párharcában történik.
A járvány – minden rosszban van egy kicsiny
jó alapon – elkezdett valaminek a szimbólumává válni.
Tegnaptól a jövő összhatásainak, a bomlásnak,
az egészséges fejlődésnek, vagy mindezek ellenkezőjének az oka, az
elkövetkezőkben pedig a lappangva közeledő új idők gyúanyagává lesz, és egy
lassú összjáték érlelőjeként alakítja majd sorsunkat.
Sokat töprengtem, legalább magamnak próbáljak
emberi megközelítésből irányvonalat szabni, a továbbiakban miként is legyen.
Amondó vagyok, ha túl akarjuk élni a távolban fölsejlő, ránk köszönő holnapokat
(nem a vírust, utána, ami lesz), akkor nekünk is úgy kell viselkednünk, mint
egy vírusnak. Általánosban tanították:
1. a vírus nagyon alkalmazkodó.
2. gyorsan képes változtatni dolgokat maga
körül.
3. az ereje, az összes félelmetes képessége,
vagyis a „nagyszerűsége” az egyszerűségében rejlik.
Így kellene nekünk is. Igaz, fordított
sorrendben.
Egyszerűnek, a világot kinek-kinek tudása
szerint formálónak – nem átalakítónak! –, és alkalmazkodónak kell lennünk.
Persze, pozitív előjellel: egyszerűnek kell majd maradnunk, de nem
igénytelennek. Átalakítani eztán is átalakítunk, kényszeresen, mert emberek
vagyunk, de jó lenne mindezt mértékkel, finom kézzel, ösztönök és érzelmek
egybehangolásával végezni. Az eddigi gyakorlatot elhagyva nem valami teljesen
másra, életidegenre, hipermodernre csereberélni. Hanem emberi léptékűvé tenni,
és a saját arculatunkhoz igazítva, élhetően formálni a környezetünket. Minél
szofisztikáltabb valami, annál inkább esendő. A szögbelövő pisztoly marha kényelmes
szerszám, de egy csomószor elromlik, lemerül, pár év után elöregszik: vacakként
dobjuk el. Ezzel szemben egy békebeli kalapács a nagyapám hagyatékából ugyanazt
tudja, és az utóbbi százezer év alatt gyakorlatilag mit sem változott. Az
összes dolgunkat is hasonló szemmel kéne nézni. Minőséget produkálni a
mennyiség helyett. (Nagyjából: visszaállni a dédszüleink üzemmódjába, amennyire
csak lehet. Mindenben: erkölcs, világrend, törvények… Egyedül az előbb említett
technika kaphatna némi kedvezményt, de ott is elvetném az ezeregyedik fajta
kávéfőző forgalmazását. Valahogy azért lehetne, de horribilis plusz adókkal, a
luxus luxusaként, vagy mittudomén… Ezen agyaljanak a legbölcsebb
társadalomkutatók. A többit meg küldjék el kapálni.) Mindez alkalmazkodásra ösztönözne
bennünket: kreativitásra.
Tudom, utópia. De én úgy látom, másként nem
fog menni.
Azért abban bízom, hogy a nagy többség
tanulni fog a hibákból. Legalábbis egy darabig. Mert illúzióim mindazonáltal
nincsenek. Nem akarok én senkit megváltani: magamat is alig bírom, ha
egyáltalán sikerül valaha. Hogy megint ér-e majd a termőföld annyit, mint
régen: nem tudom, csak valószínűsítem. Az sem biztos, tömegével hagyjuk majd el
a városokat, hogy falura, tanyára visszaköltözhessünk. Ezek egyéni döntések lesznek.
Az enyémet jóval a koronavírus megjelenése előtt meghoztam, pakolok ki a semmi
közepére. Kútvíz és diófa mellé. Ott már nemigen fog izgatni a látnokok
jövendölése.
A zömükről bebizonyosodott: hamisak voltak.
Lám, megint borult egy prófécia.
A liberális világrend meséjére nem a
társadalom, hanem a természet tett pontot. Kiderült, hogy a globalizmus eddig
tabuként tisztelt hitcikkelyei puszta blöffök. Számos gazdasági, kulturális,
erkölcsi és életmódbéli váltás mellett a politikai hozadéka is meglesz a
világjárvány tanulságainak.
Vagy ha folytatjuk, ahol abbahagytuk, ha
visszaáll minden a régi kerékvágásba, és megint a régi garnitúrák elunt
frázisai fogják a közbeszédet uralni, álomvilági, takonycukor szakszókinccsel,
tudomást sem véve a valóságról, félő, a maitól még nagyobb katasztrófába
sodorjuk magunkat.
Ha valami nagyon vadat akarnék írni, ettől
rémesebbet nem lehetne kitalálni.
Pk
*Az írás eredetije a Jó Reggelt Vajdaság portálon jelent meg, 2020.04.02-án.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése