 |
| Kánikula - rajzom |
Nincs kiút a valóság
sűrűjéből. Meg kell enni, ami van: ha nyers, ha főtt, ha sült, ha odakozmált,
akkor is. Az elmúlt évek tálaltak ezt-azt. Rosszat is, jót is. Voltak szürke
munkaruhás napok. Voltak didergősre ázottak, és akadtak lakodalmas cafrangúak
is. Gyász és keserűség váltották egymást, majd néha fordult a helyzet:
fénysugár világította be a sötét zugokat, ott legbelül, ahová senki szeme sem
lát, csak Egyvalakié. Ijedeztem egy sort az értelmetlenségtől tartva, de rendre
cáfolat érkezett minden kételyemre. Ettől megnyugodtam. A tudat, az
elrendezettségbe vetett bizalmam termőre forduló kertje hamar benőtte a
kétségbeesés vadalanyait. Hosszú ideje igyekszem elkerülni a kéregető vagy a
panaszkodó embereket. Magamból merítek, és ha muszáj, összeszorítom inkább a számat.
Tudok kemény és lágy lenni. Mi bajom lehetne?
A rádióban
kívánságműsor megy. Pár percig tűröm, aztán elnémítom. Régen, valahol olvastam,
hogy Brahms megsemmisítette azon műveit, amelyeket nem tartott elég jónak.
Hirtelen az jutott eszembe, hogy még azok is mennyivel jobbak lehettek az
efféle zenéknél. Ehelyett inkább firkálgatok. A papírlapra húzogatott vonalak,
a legegyszerűbben megformált alak, vagy a legprimitívebb, két-három hangból
álló melódia dúdolása is beledobott kavics a mindenség állóvizébe. Olyan
hullámokat képes verni, amelyek inverz módon a zavart elültetik, és a nyugalom
körköreit tárják szét mindenfelé. Azt rajzolom, amit érzek. Hogy mit érzek?
Pokoli meleget. Izzadok, csorog a hátamon a víz, és a vékony hegyű filc szinte
szántja a néhol nedves, ócska minőségű nyomtatópapírt. Nem gondolok semmire.
Csak a vonalakat látom. Leghátul, agyam rejtekében aztán mégiscsak fölgyúl egy
pilács: vizet kéne tenni a Ticának. Mozdulok, egy öreg műanyag edényt kinevezek
a csóka fürdőmedencéjének. A madár szinte azonnal birtokba veszi, játszik,
szétcsapott szárnyakkal fürdik. Akár egy vásott gyerek, ha pocsolyára bukkan.
Nézem a lubickolását. Acélkék szemében pajkosság. Mesék vannak azokban. De ezek
a mesék most nagyon rövidek.
Megcsonkulnak,
elöregednek a napok. A hőség miatt van, tudom.
Ha van valami, amire
nincs ráhatásom és pont emiatt még szenvedélyesebben gyűlölöm, az a kánikula. Egy
ideje a harminc fok is bosszant. A nyarat utálom. Régebben, vagy húsz-harminc
éve még nem foglalkoztam vele. Valószínűleg a vakáció, meg a többségi vélemény
miatt inkább úgy tettem, mintha nekem is tetszene. Ma már előre tartok a
júniustól, nem beszélve az augusztusi hőrekordokról. Hiába, hogy a nyár
derekának szülötte vagyok. Nap- és tűzjegyű. Azt is írja a horoszkópom,
folyékony arany az igazi elemem. Sokat vidultam rajta, akárhányszor ezeket a
badarságokat olvastam. Úgy fest, még a csillagjegyemnek sem tudok rendesen
megfelelni.
A csillagok hűse más.
A hideget szeretem. Ahhoz lehet alkalmazkodni: rétegesebben öltözik az ember.
De a meleg ellen nincs ellenszer. A bőrömből csak nem bújhatok ki. Nem marad
más hátra, viseltes klottgatyáim egyikében iparkodok túlélni a lakás mérsékelten
hűvös közegében.
Meleg van. Iszonyat.
Éjjelente sűrűn fölébredek, egy-egy hideg zuhany után órácskányi álomlét, ha
adatik. Hajnali három után némileg javul a helyzet. Az ablakot kibillentem
bukóra, és résnyire tárom az ajtót. Hagyom, hogy a tikkasztó nyári éjszaka vége
felé, mint valami magányos dallam, jótékonyan beáramljon a lehűlt levegő.
Pk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése