Talán elvittem a napot, talán elhoztam,
fényűzőn éltem, ahogy a világ fölém hajolt.
A pogányok könnyeit fél szemmel sírtam,
sosem tudtam, ki volt szerettem, ki nem volt.
Van igét mondó tenger, akad még síkság
és léteznek felemelt, ködbe vesző városok.
Éjjel, esőben ázó utcákon lehet járni-kelni,
ahol sáros kővel kirakott a puha vánkosom.
Váltott bolondként megszoktam az igazat.
A szóra végtelenség jön – majd szenvedély.
Alig van senkim, fel-felnyögök álmomban,
görbe utakra visz, lökdös el a hideg éji fény.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése