A NAGY EURÓPAI ELSZABÁS

Öt pont

Nem törődve a magyar, a szlovák és a cseh ellenkezéssel, a brüsszeli észlények egy évtizedre magukra vállalnák Ukrajna finanszírozását. Ahogy a vicc poénja szól: nesze sánta, itt egy púp! 

Tegyék csak. Mi meg elénekeljük a Nélküledet, miközben a sánta Brüsszel bele fog rokkanni a rápúpozott Ukrajnába. 

Ezzel az erővel Közép-Afrikát is csatolni lehetne az Unióhoz. A friss fekete emberanyagnak legalább Macron örülne, a szikkadt Ursula von der Leyen sem ellenzi, rosszabb politikus, mint Angela Merkel volt. Ráadásul bizonyítottan korrupt is.

Igaza van Orbán Viktornak: nem kell ide HUXIT, fölösleges. 

Hamarosan az EU saját magát fogja föloszlatni. Egyelőre még akadnak, akik nyögve-nyelve tolják a ganajos szekeret, de már igavonó nincs, a németek berosáltak, a franciák, mediterrán népek mindig lógósok voltak, a skandinávoknak csak a szájuk nagy, de kevesen vannak és otthon is akad annyi idegenek generálta problémájuk, hogy még egy koloncot már nem bírnának el. Akadnak lengyelek, akiknek zöme utálja az ukránokat és 70%-uk már hallani se akar semmiféle csatlakozást, legszívesebben szétmérnék Ukrajnát az oroszokkal megegyezve. Ki marad? A baltiak, akik összesen sincsenek annyian, mint Budapest az agglomerációval. Na, nekik is úgy kell Ukrajna, mint szar a zsebbe.

Mára kristálytiszta: az EU – ahova Magyarország hajdan belépett – mivel képtelen volt a való életre megdöglött, kimúlt. Gyakorlati szétbomlása, mint egy lótetemnél, csak idő kérdése. Nekünk a néhai Európai Unióval kapcsolatban a már megkezdett, különutas politikát kell tovább folytatnunk. Semmi új, közös dologba nem szabad és nem is kell belemenjünk. 

1. Meg kell tartani a nemzeti valutát, a forintot! Ez az egyik legfontosabb! 

2. Még véletlen sem szabad engedni az EU ügyészségének, nem társulunk, nem igazodunk hozzájuk! 

3. Budapest szuverén külpolitikát folytat, Moszkvával, Washingtonnal, Pekinggel is tartja a partneri viszonyt, bárki bármit ugat erről. 

4. Magyarország tárgyalásokat kezd Ausztriával, Szlovéniával, Horvátországgal, Szerbiával, a V4-ek bővítéséről. 

5. A Fidesz áprilisi győzelme után jogászok csoportja újraértelmezi a hazaárulás fogalmát: büntethetővé teszik az online verbális erőszakot, a szóbeli és fizikai agresszió összes formáját visszanyesi, minden hazaellenes megnyilvánulást – itthon, vagy Brüsszelben – retorziók fognak követni. 

Lenne még ötletem, de majd szép sorban. 

Avatar

Berobbant a mozikba az új, „régen várt” Avatar film. 

Isten látja hófehér lelkemet, nekem már az első rész is csak kínnal-keservvel nézhető kategória volt. Nem tudom, ki hogy van vele, rettenetesen zavar a digitális CG világ. Az Avatar vetítésén úgy éreztem magam, mintha egy gyerekeknek szánt matiné előadásán ülnék, és egy kicsit költségesebb animációs filmet látok. Ezek a túltolt látvány elemek nekem inkább nevetségesek, bosszantóan öncélúak. A Csillagok háborúja első két-három részét is egyre fogyó lelkesedéssel néztem, pedig azokban még bőven volt valóságos élet, valóságos szereplőkkel, élő helyszínnel, valósághű makettekkel, nem csupán egy méregzöld stúdióban kipontozott harisnya ruhában vonaglottak a színészek. (A többi részt csak fél szemmel, undorral néztem. A filmes gödör alja a robotos harc volt, amikor sokszorosított számítógépes játékra züllesztették a mondandót.) 

Megleszek az Avatar nélkül is. Ha rajzfilmet akarok nézni, előbb veszem elő a Dr. Bubó, vagy a Gusztáv akármelyik epizódját.

 

STRASBOURGI PARASZTPOFON

 

Parasztpofon

 

Én már sok mindent láttam a politikában, de a romlottság legmélyebb bugyrát ritkán tapasztalom olyan dühítő, rideg nyilvánvalóságában, mint azt ma délelőtt kénytelen voltam végig nézni. 

Történt, hogy a tagországok gazdatársadalma fellázadt az Európai Parlament mai döntése ellen, amellyel néhány dél-amerikai ország javára gyakorlatilag versenyhátrányba parancsolják az európai gazdákat. A strasbourgi szavazás előtt termelők ezrei demonstráltak az Unió önsorsrontó politikája ellen. 

Ezt a rendezvényt kihasználva a magyarországi ellenzék önjelölt messiása is tiszteletét tette a tiltakozáson. A halvérű, sunyi provokációra hamarjában nem is találni megfelelő, szalonképes szavakat. 

A Tisza Párt első embere két-három maga mellett tolt, biztonságot adó zsebhuszárjával, és népes médiastábbal sétált be a megélhetésüket féltő földművesek közé, de elszámította magát: akadtak magyar termelők, akik hamar lekapták a tíz körméről, és a szemébe mondták, nem kérnek a tiszás pojáca segítségéből. Peter Magyar erre habogott valamit falfehéren, majd gyáván elsomfordált – híre-hamva nem volt a színpadról megszokott, mikrofonnal erősített bátor szájalásának. 

Igen, az a legfelháborítóbb, hogy pont ez a munkakerülő politikus páválkodik a gazdák mellett, aki a Mezőgazdasági Bizottság tagjaként több mint fél éve be se szagolt az EP-be! Csónakázott a Tiszán, miközben meghozták a döntéseket – nélküle! Egy szalmaszál nem sok, annyit se tett keresztbe a magyar termelőkért, és most van pofája ott mórikálni magát a tüntetésen???

Nem kell pszichiáteri végzettség ahhoz, hogy a szokott „Peter Magyar” féle emberi-morális gátlástalanság klinikai esetével szembesüljünk. Ez a címeres gazember tényleg azt hiszi, hogy bármit megengedhet magának! Jó, ezen túl is lendülök: nem ér meg ennyi szót, amit rápazaroltam. Ő egy silány, jellemtelen, hitvány típus, sosem fog megváltozni. De azokról is megvan a véleményem, akik még most is ájultan támogatják. Számomra felfoghatatlan, hogy a magyar társadalom viszonylag jelentős hányada ezt a szélhámost isteníti. Ilyenkor adódik a kérdés: mégis, hol a hazai választók ezen részének a józan esze?! Miféle mentális állapotban van itt a lakosság vonatkozó, abnormális kisebbsége, ami bő nyállal ordítozva "árad"... (Árad ám az anyátok kínja, félkegyelmű barmok.)

Április közepén a nyanyák katicabogár kommandóját majd úgy kell életre ujjazni, a többi, hergelődő, lázadozó fazont pedig borogatni lesz muszáj, visszafogni őket, mert a bukta után közveszélyesekké válhatnak.

Peter Magyar egy lábjegyzet marad a modernkori magyar közélet annalesében. Sosem fogja lemosni magáról a szégyent, hogy mint egyetlen és megkerülhetetlen eszközt, a hatalmi céljai elérésére a zsigeri gyűlölet politikáját legalizálta.  

 

Április 13.

 

Láttam már polgárháborút, sokakkal együtt közvetve részese is voltam. Nem kívánom vissza azokat az időket. Mindazonáltal szilárd meggyőződésem, és ebben teljesen nyugodt lélekkel biztos vagyok, Magyarországon a magyarok egymásnak nekifeszülő fegyveres konfliktustól nem kell tartani. Ijesztgetni, hergelni, bubogtatni, lázítani persze lehet a nagyérdemű politikai közönséget – épp ezt teszi a fentebbi fejezetben emlegetett felelőtlen pojáca is –, de sem a körülmények, pláne a magyar nép mentalitása nem elég gyúerő egy vérrel írott krízis kirobbanásához. Nyugi van. A Fidesz győz és szépen kormányoz tovább. Az, hogy a föltüzelt amazon kommandó szikkadt ülepű macái, meg a régi komcsiból jobbikossá, aztán momentumossá, most meg tiszássá vedlett balfácánok gyülekezete mit gondol: nem lényeges. Majd ordítoznak egy sort, rázzák az esernyőt, de a többségük néma lesz, megkukul, mert menten arra fog gondolni, az újabb - neki keserű - négyévnyi szűk esztendőben előnye nem, csak kára származhat abból, hogy teljesen fölöslegesen lázad, de hiába. Így szépen hallgatni fog. A keménymag hátán pipiskedve esetleg Hadházy folytatja, eddig is ezért fizették, neki megéri egész addig, míg valamelyik csalódott híve szájon nem veri.

ITT A 4. VILÁGHÁBORÚ

Az átlagostól tételesen jobban ismerem a szláv népeket. Sokáig éltem közöttük. Beszélek pár délszláv nyelven is. A szlovákot, a bolgárt, a lengyelt inkább csak értem, okkal-móddal az orosz is megy. Az egyik budapesti barátom ogyesszai ukrán-moldáv, akivel oroszul diskurálunk. Ha ő megért, talán mások is. 

Ami ettől fontosabb: ismerem a szláv néplelket. 

És most nagyon jól figyeljenek, akik egy Oroszországgal megvívandó háborúról delirálnak! 

Egyik oldalon adott lesz egy 150 milliós náció, akiket évszázadonként legalább egyszer – és mindig Nyugatról! – megpróbáltak leigázni. 

Általában nem csak egy nemzet hadserege, hanem szövetségek rontottak rájuk. Mindnek ugyanaz volt a célja: összefogva az oroszok ellen, megregulázni, térdre kényszeríteni Moszkvát! Történelmi tény, mindez évszázadokon át egyik hadi tömörülésnek sem sikerült. A csúfos kudarcok következményeit mindenki tudja, kár leírnom, miként párolgott el a kezdeti siker, és az oroszok revánsa után a diadalt remélőket a saját otthonukban miként alázták porig. 

Ez a 150 milliónyi orosz ugyanolyan, mint az őseik. Vaskézzel irányítva, vodkával bódítva, koszosan, rongyokba burkolva, a legelemibb emberi ösztönöktől vezérelve, bárhogyan is, de képesek föláldozni magukat a hazájukért, az Orosz Anyácskáért!

Előttük egy végeláthatatlan síkság, hatalmas folyamokkal. Mögöttük az Ural-hegység, és ami az mögött van, az az európai ésszel föl nem fogható Szibéria, ahol a semmi nem csak kezdődik, hanem végződik is. És ebben a semmiben mégis ott lappang a világ ásványi kincseinek jókora hányada, olyan irgalmatlan halmazatban, ami nem egy 150 milliós népnek, hanem a földgolyónak és évszázadokra elegendő lenne. Az orosz öntudaton túl ezt az eszméletlen kincsesbányát is védi az a másfélszáz milliónyi, akinek zöme már akár hétfőről keddre is vérét ontaná a hazájáért. Mert ilyenek a szlávok. A férfiak és a nők is. Ha a haza szólítja őket, a férfiak első szóra indulnak, a nők pedig könnyeiket nyelve erősek maradnak. Sőt, erősebbé válnak mint valaha, és a férfiak helyett is elvégzik a munkát, miközben szülnek, a családot etetik, és hazaszeretetre nevelik a gyerekeiket, hogy ha kell, ők is önként induljanak az édesapáik után meghalni, Oroszország dicsőségére. 

De most, a háborúért lihegő másik oldalon vajon mi a helyzet? 

A Lengyel-síkságtól az Atlanti-óceánig van 450 milliónyi mindenféle náció. Szó szerint százféle nemzet, ugyanannyi érdekkel, mentalitásbeli és egyéb különbözőségekkel. 

Egy szocializmuson edződött közép-európait már a rendszerváltozáskor sem értett meg egy skandináv. A francia és német arroganicát a XX. században végignyögte a többi nemzet, és akkor még nem is beszéltünk a generációs züllésről. A korabeli franciák és németek java még szuronyrohamra ment a sáros lövészárokban. Ma az ő dédunokáik majdnem mindegyike elkényeztetett, rózsaszín agyú, se fiú se lány, hímnős valami, anyagelvű hülyegyerek csupán. Egytől-egyig wifi-függő, okostelefon nélkül vécére se induló pojáca, hatalmas önérzettel, nulla fizikummal, aki mindenféle értelmes életcél híján a nihilbe szerelmes. Ezekből nemhogy nemzeti hadsereget, de egy normális ezredet sem lehetne verbuválni: az első benzinkúti Mc’Donalds mosdójából dezertálnának. 

Ezek álljanak az orosz sztyeppén, -25 fokban, süvöltő szélben, ahol még Napóleon harcedzett veteránjai meg a Waffen SS válogatott legénysége is földre rogyott? Vicc. 

Ahogy egy rossz vicc az ismét aktuálissá váló sorkötelezettség is, de erről majd máskor írok. Tény: csakis profi haderő képes hatékonyan harcolni. 

Ha pedig ebből indulunk ki, siralmas a nyugati összkép. A NATO európai erői közül egyedül a törököknek van 800 ezres hadseregük, nekik is csak úgy, hogy abból 200 ezer csendőr. Egész egyszerűen a komplett nyugat-európai haderő képtelen lenne másáfél milliónál több egyenruhást mozgósítani. Bátor számot írtam, valójában jó ha a harmada összejönne... 

És a legfontosabb: vegyük hozzá, hogy ez a cirka fél- vagy egymillió mindenféle baka motiválatlanul nézne szembe a saját hazáját, a szeretteit védő, számarányában, moráljában és helyismeretében is sokkal erősebb orosz ellenféllel. 

Nem folytatom. 

Menjen csak a NATO-főtitkár a Dnyeper túloldalára, kísérje, legyen a bajtársa a kiskutyája, lévén fia, gyermeke nincs. Ahogy a többinek sem nagyon akad. Viszont mások fiait, gyermekeit szívesen a frontra parancsolnák. 

Ezért még felelni fognak. Együtt fog bukni az összes gazember!

Átok rájuk!

SHAKESPEARE 2.0

Rajzom

T-vízió

Életem egyik legjobb döntése volt, hogy immáron nyolc éve nincs tévém. Nem is lesz, soha többet. Előtte se sokat néztem, pont a kereskedelmi adókban futtatott jelleg meg érdem nélküli, uborkafára fölkapaszkodott "sztárok" miatt. Ezzel együtt a reklámokkal és beszélgetős műsorokkal agyonzsúfolt – kereskedelminek nevezett – kufár rádiókat se szenvedhetem. Ha taxiban ülök, megkérem a sofőrt, inkább haladjunk csöndben. Mindig zavart az értelmetlen locsogás, amikor bulvár, érdektelen témákat minden felkészültség nélküli, felszínes tudású pojácák egymás között heherészve taglalnak: miért kéne ezt hallgatnom? 

Nem hiányzik a televízió. Néha – amikor olyan helyen vagyok, ahol bekapcsolva megy az adás – odapillantok, de gyorsan el is kapom a tekintetemet. Ennyi épp elég, hogy megállapítsam, a televíziós csatornák pont azok, ami a nevük: csatornák, kanálisok telis-tele szennyel. Normális ember meg ilyesmire nem kíváncsi. Abszurd, hogy akár fél órát is áldozzak egy villogó dobozt bámulva az egész napos teendőimből. Hogy – megint visszautaljak a névre – egy tele vízióval, tehát manipulált látvánnyal telis-tele lévő kivetítő képernyőt nézzek, arra nekem már se türelmem, se kedvem, se időm nincs. 

K. Mityu

„Új életed kezdd azzal, hogy megfogadod: mostantól a szíved mélyéből élsz.”

Ezt írja Korniss Mihály egyik kötetében. Az egyik epizód címe ragadott meg: „Tanulj a lovadtól tartást”. 

Péntek estefelé a könyvszekéren akadt meg rajta a szemem. Lapozgattam, beleolvastam. Ilyen elgondolkodtató, elmés bejegyzésektől hemzsegett a kiadvány. Nem kell hozzá különösebb olvasottság: szerkezetében és jellegénél fogva is Márai Sándor Füveskönyvének bölcsességeit akarja utánozni Korniss. Már majdnem meggyőzött, amikor bevillant, ugyanő mostanában miket irkál a hazai komprádor-politika szélhámosáról. A hozsannázó szöveget betűhíven ide másolom. 

„Naponta beszél, meg tudja szólÍtani az országot. Jól beszél. Emberi módon, nagyon tehetségesen, nyelvében ihletett a Magyar Péter. Jobb, mint Kossuth és nem számít, hogy ez nem tetszik mindenkinek, ő naponta beszél az országhoz, az ő országához, mint a fiunk, de erős, és elhatározta magát. Folyamatosan leszögezi a nyilvánvaló dolgokat., bennünket képvisel, mindannyiunkat, magyarokat. Ébresztő! -t mond naponta az új parlamentben, a közösségi médiában. Elképesztő retorikai képességgel bír, és a fejemet teszem rá, hogy tiszta szívvel benne van abban, amit mond. Hazája népének óhajt beszélni. Tud. És bírja erővel.”

A könyvet szépen visszaraktam a többi közé. Utána a serház vécéjében szappannal kezet mostam, és valamiért rögtön megnyugodtam. Ha kérhetnék valamit: csak így, csak így ne öregedjek meg!

Kémia?

Ez a Tisza Párt nevű laborkörülmények között kikevert experimentum először nagyot villant, kétségtelen. Szép reményeket fűztek hozzá, de mivel a toxikus, azaz erősen mérgező hatása a kezdetektől nyilvánvaló volt, hisz a lényegét ez a romboló, savas hatás megmutatta, az értelmesebbek már vigyázva, kellő bizalmatlansággal kezelték. Napjainkban erősen párolog, szennyez, és egyre elviselhetetlenebb a szaga. Sok a salakterméke a tiszás kotyvaléknak. Zsákutcás kísérlet, olyan kudarc, ami áprilisban bizonyítást is nyer majd.

Vendetta

Elindult a roncsderbi. A kamu párt kamu jelöltjei kamu szavazáson az áhított képviselői pozíciókért hadakoznak. 

Ahogy már megszoktuk, a Tisza Párt házi bajnokságát pont olyan trehány módon intézték, mint a 200 ezer szimpatizánsuk intim adatait. Lett is sértődés rögvest. A csalódott, esélyhez sem juttatott, megbántott, kiszuperált jelöltek sorban nyilatkoznak a sajtónak, kiteregetik a párt szennyesét.

Ezek belülről fogják fölfalni egymást! Pattogatott kukorica és kóla mellett naponta nézzük majd a shakespeare-i drámákat. 

Sosem szabad viszont elfelejteni, hogy Magyar Péter az árulása szemétdombján kaparta össze a szekta híveit, és aki áruló, hátba döfte az övéit, jó eséllyel ugyanez a sors vár rá is. Nem hülyeség, tapasztalat, hogy a karma bizony dolgozik. Ki-ki érdeme szerint előbb-utóbb visszakapja a vétkét, kamatostól. És akkor majd nem a bukás fog fájni, hanem a fölismerés, hogy ezt megérdemelten kapta. Magyar Péter, ez a politikai komprádor a borítékolhatóan bekövetkező kudarca után pária lesz a társadalomban, de talán még a családjában is. Nem lennék most a három fia helyében, szegény kölykök. Az lenne a normális, hogy a gyermek büszke az apjára. De kire vagy mire nézzenek fel? A szélhámos apjuk ugyanazt műveli, amit a szégyenletes diszkós esten: csak most nem fiatal nők lába közt csúszkál a padlón, hanem Manfred Weberék mossák föl a nyelvével a néppárti klotyót, miközben hazudik, a csillagos eget is letagadja az égről. Már azzal fenyegetőzik, hogy áprilisban mindenkit lecsukat. Érti ezt az alakot valaki? Mindenkit! Téged, engem, aki mást merünk mondani! Mindenkit. 

Az oroszokkal meg majd utána személyesen számol le.

És végül maradnak az UFO-k.

NAPLÓ - 178.

Tudom, sajnos tapasztalom, hogy az internetre minden badarságot lehet irkálni. Senkinek a szava sem ellenőrizhető, így előre szólok, nem hazudok: nyolc éve, mióta jobbára a magyar fővárosban élek, minden vasárnap kimegyek a Farkasréti temetőbe és mécsest gyújtok Makovecz Imre sírján és Cseh Tamás fejfájánál. 

Tényleg. Nyolc év alatt persze akadt olyan vasárnap, amikor a temetőkapuban ácsorgó Zoli kertésztől nem vettem mécseseket, valamiért elmaradtam, de utána a bűntudat rendre behajtotta rajtam a lelki adósságomat, muszáj volt egy másik napon pótolnom a látogatást. Aztán szépen megnyugodtam. 

Tegnap reggel is átbuszoztam Budára. Szép, ködös, őszi vasárnap ígérkezett, megálltam a Mester síremlékénél és szokás szerint háromszor halkan megkondítottam a harangját. Sokat gondolok Makoveczre, egy életre tanítást kaptam tőle. Ha lenne az országnak tízezer Makovecz Imréje, a világot a sarkából kifordítanánk.

Biztos furcsán hangzik, a temető süket magányát én sosem éreztem. Hiányt azt igen, néha fájdalmas űr ballagott velem, sebeket, bántásokat hordtam magamban, de akkor sem voltam egyedül. Nem látom én a lelkeket, ezt a kiváltságot meghagyom a parafenomén szélhámosoknak, de azt bizton állítom, megesett már, hogy nekem kedves elhunyt hangja szólt hozzám, értettem, amit mond, és meg is fogadtam a tanácsát. Az én eltemetett barátaim vigyáznak rám. Óvnak, a szeretetük melegéből élek minden nap, s bár nem a budai tiszafák árnyékában van a sírhantjuk, a szeretetnek a téren és időn átívelő ereje révén most is együtt vagyunk, mert gondolok rájuk, ragaszkodom hozzájuk. A hatalmas, parkosított Farkasréti temető széles sétánya kanyarog fölfelé, ahol körösztözik földutak, amiken úgy szeretek bandukolni, miközben fölsejlenek az emlékek, ha szerencsém van, akkor a szépek, és olyankor a vágyakozás is megnemesül, elpörög a mindennapok hulladéka, miáltal lassúbbá, élhetőbbé és érthetőbbé válik minden. 

Nem tagadom, előfordult, hogy épp fordítva, a gyötrelem boszorkányszombatja tört rám: koldusszegényen, égő szemmel, szélütötten kóvályogtam a keresztek között és irgalomért könyörögtem, de nem kaptam meg. Olykor émelyegtem, meg kellett pihennem egy rozsdaette padon, ahol valószínűleg évek óta nem ült senki, mert a pad előtti behorpadt kriptát fölverte a gaz, és már a kőbe vésett neveket is elmosta az idő, amellyel együtt a hajdan gyászolókat is elsiratták a kései utódok. 

A temető él, nagyon nagy erővel bír. A novemberi fák rőt koronája is ritkás már, pergamensárga avarszőnyegen dióval bajlódó varjak táncikálnak izgatottan. Némelyik tartózkodás nélkül, bizalmasan közelebb jön, fürkészve néz, méreget, és bizonyságként a madár félrefordított fején az értelem fénye csillog. Nem csak lát, tudja is, hogy vagyok. Közlékenyek ezek a dolmányos varjak, szinte emberi az ábrázatuk. Hozzájuk képest a nagyvárosi forgatag népének arca eltorzult, mintha a napról folyton az árnyékba kellene átlépniük. És míg a Körút meg a pályaudvarok közt, a trolihuzalos utcák aszfaltján senyved a városi ember, folyton csak vár valamire, és észre sem veszi, hogy a futtában megtett tevékenységével elszalad mellette az élet. 

Aggályosan figyelnek hát a varjak, kölcsönösen vizsgáljuk egymást, és a bogárfekete szemekben annyi melegség és őszinteség honol, mint egy kisgyerekében. A ködből és a sötét sövények mögül egy róka tűnik elő, épp csak egy pillanatra áll meg, orrát fölveti a szélbe, majd tovaoson, hogy a káprázata zavarba ejtsen: vajon tényleg róka volt-e, vagy csak képzelődtem? 

A gimnáziumi magyartanárom is Farkasréten nyugszik. Sokáig kerestem az urnafalát, jó órányit mászkáltam föl s alá, míg az ócskán fénymásolt térkép alapján végre ráleltem. Nyár volt, vagy tavasz vége, már nem emlékszem. Csak annyi maradt meg bennem, hogy míg a kezem a sírkövén pihent, a napsugár úgy szórta a fényt a forrósággal, mintha nevetés lett volna.