 |
| A 2012. évi magyarkanizsai Vizsgabál résztvevői - fotó: Puskás Károly |
Már az írás elején keményen eldöntöttem: juszt nem fogok szólni a hidegről meg a hóról!
Megteszik ezt helyettem mások. A lamentálásnak van ideje.
Újságok oldalait tömik meg az ezzel kapcsolatos aggodalmak. A tévéhíradók felerészben az éppen aktuális katasztrófa-helyzetet ecsetelik.
Mintha nem tél lenne.
Mintha februárban szokatlan lenne a hó. Lehet: egyeseknek az. De mintha azok az illetékes urak és hölgyek ugyanígy meg lettek volna zavarodva akkor is, amikor egy-két centiméter hullott. Mert a téli hónapok valamelyikén mindig „váratlanul jött a havazás”. Dél-Dalmáciában biztos. Nekünk viszont föl kéne végre fognunk, hogy itt élünk, ezen a szélességi és hosszúsági fokon. Ha iskolás földrajz leckémre jól emlékezem, akkor kontinentális éghajlati övezetben. Aminek szó szerinti hozadéka és velejárója - a havazás.
Szóval: nem írok a „hűhó-helyzetről”.
Helyette inkább a hét nagy eseményéről, a Vizsgabálról szeretnék néhány gondolatot megosztani a nyájas olvasóközönséggel. Ennek tükrében válik majd világossá, miért ezt a címet adtam írásomnak. Ám az maradjon a végére.
Tudom, sokan fognak fölhorkanni, ha leírom - de az az igazság - hogy nagyon nem szeretem a klasszikus táncokat. Az okokra most nem térnék ki, meghaladná a cikk terjedelmét. Legyen elég annyi: túlságosan mesterkéltnek, életszerűtlennek, eredetiségétől megfosztottnak, végső soron inkább póznak tartom valamennyit, semmint táncnak, az emberiség ős-örömének, férfi és nő egységét szimbolizáló rítusnak, páros szerelmi vágy metaforájának. Sok dolog van, ami az idők során elvesztette igazi értékét, mondanivalóját. Miért lenne különb egy skatulyás szabályokba gyömöszölt tangó?
Ám a tánciskolát szeretem.
Annak bizony respektje van nálam!
A föntebb említettek okán - nem pont a tánctanítás miatt. Hanem azért, mert az éppen aktuális generációnak mindig tartást ad. Megtanítja ezeket a nevetgélő gyerekeket arra, hogy a kislányok lassan nővé érnek, a kisfiúk meg legénnyé serdültek. Önbizalmat, kiállást adhat nekik. Olyan ajándék ez mostanában, amit ritkán kap az emberfia.
Mert manapság újból meg kell tanítani a nagy többséget arra, mit jelent kezet fogni. Lesütött szemmel, döglött halként, bágyadtan nyújtani jobbunkat, vagy a másikkal szembe nézni és erőt sugallva férfiasan visszaszorítani. Miként fogjuk meg egy ajtó kilincsét? Hogyan kopogunk be rajta? Hogyan állítunk be egy ismeretlen helyre? Egyenes gerinccel állni. Köszönni: mindig mindenkinek a maga rendje és módja szerint. A fiúnak magabiztosságot adhat egy lány társaságában, a leánynak pedig nőiességet: akár farmernadrágban is.
Hallom, Magyarországon immáron iskolai tantárgy lesz az etikai nevelés. Erkölcsi tudnivalókból fognak bizonyítványt kapni a fiatalok. Nem kell kinevetni őket! Régen tánc- és illemtan órákon mindezt elsajátították. (A hangsúly most az illemtan részen lenne!) Apáink, nagyapáink íratlan szabályok nélkül is ellavíroztak az élet sűrűjében. De ebben a mai zűrzavaros, fogódzók nélküli világban kellenek bizonyos mezsgyekarók vagy cölöpök, amelyek kijelölnek számunkra egy élhetőbb mozgásteret. Ezek a moralitás, a jólneveltség ledöngölt oszlopai.
Ha tetszik: erkölcsi szabályok.
Amikor kezembe veszem nagyapámnak az inasévei végén kapott úgynevezett fölszabadító-levelét: elámulok! Az ajánlólevelet, amolyan igazolás-félét, egy újdonsült ácsmesterségre alkalmas legénykének írták. És ez a gyönyörű, hivatalos okirat, a kézzel írott betűk cirkalmas szépsége, a sorok tisztasága, a veretes, igazi magyarsággal, szabatosan megfogalmazott levél egy hatvan körüli, idős ácsmester darabos keze által született. Nagyapám mestere fogalmazta és rótta papírra véleményét. Ma: egyetemi diplomával nem ír így senki. Helyette dívik a bükkfanyelv, a hivatali körmondatok semmitmondása.
A ma gyermekét kézen kell fogni, és meg kell neki mutatni, hogy mutatkozunk be valaki másnak. Lesunyt fejjel, elmotyogott névvel, bizonytalanul billegve, görbedett gerinccel: lesújtó az első benyomás.
Tanítani kell – nemcsak tánciskolában – mi módon lehet egy fiú igazán férfias. Hogy ha kinyitja a száját, a káromkodás özöne teszi-e azzá, vagy esetleg van más módszer is? Hogy egy lánynak a smink alatt: arca is kéne, hogy legyen. Túl korán lesznek fölnőttek ezek a gyerekek. Testi érettségük mellett sorvadozik szellemi szintjük. Nem a lexikális tudás hiányzik belőlük, hanem annak fölismerése, hogy emberség nélkül fabatkát sem fog érni mindaz, amit az évek során az iskolapadban elsajátítottak.
Hálátlan a világ, időnként kineveti azt, aki ragaszkodik bizonyos rendhez, paragrafusoktól mentes, mégis élő és valóságos törvényekhez. Nem kell megilletődni! A trendi álságtól mindig több lesz a karakán kiállás. A hátszelet lehet, hogy mostanában máshonnét fújják, de aki igazi hajósként vág neki a tengernek, oldalszélben, tomboló hurrikánban, vagy ami sokszor előfordul: szembe süvöltő zivatarban is a célja felé fog vitorlázni. Erkölcse lesz iránytűje, árbocként fog szilárdan állni tartása.
Ezért jó minden évben megnézni a parketten lejtő párocskákat. A táncban összesimuló, egymásba kapaszkodó fiúk és lányok valamit jelképeznek. Nem sok ez, nem is túl nagy horderejű dolog. De ilyenkor legalább a szemünk láttán válik bizonyossá az, hogy az emberi élet kiismerhetetlenségében is mindig magában hordozza a remény lehetőségét. Hogy mi, idősebbek, azért mégis csak megpróbáltuk. Hátha majd ők is.
Az oral history, vagy más néven az elbeszélt történelem arra épít, hogy szemtanúk elmondása alapján rögzítsen, kutasson fel és dokumentáljon megtörtént dolgokat, történelmileg papírral alá nem támasztott eseményeket.
A moral history ugyanez. Papír nélkül, a múltból merítve kell építenünk az erkölcseinket. Tánciskolában, osztályfőnöki órán, hittanon vagy odahaza: mindegy. Mindig. Mindenhol.
Csak így marad a jövőnknek értelme.
Hátha az utánunk jövő tengerészek is fölfedeznek új világokat.
Pósa Károly
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése