ÉN - KARCSI VAGYOK

Európai kóruspróba

“Zavart érzek az erőben” – a Csillagok háborúja című film idézett mondata most sokunkra érvényes. 

Nem. Ez így tovább nem folytatódhat. Jóllehet egyre ritkábban lepődök meg a világ dolgain - mert Szerbiában élek - 2015 januárjában mégsem én vagyok bajban. Európa ellenben hosszú ideje - abban van. Azt hiszem, az én zavarom többnyire egzisztenciális okokra vezethető vissza. Zsebláz. A decemberi őrület, az elanyagiasult “harácsony” után, a megugró számlák és visszanyesett bérek hónapja huhog a fülünkbe. Európa zavara viszont a lelkében van. Ha pedig a halmozottan előnyös helyzetű vezetőit nézem, akkor a fejükben. Melyik az elviselhetőbb? Nem tudom. Ellenben mélyen érzem, hogy melyik a megbocsáthatatlanabb.

Régi, középszerű karikaturistának számítok, idestova három évtizede rajzolok. Másoktól talán hitelesebbben tudom szakmailag megítélni mindazt, mit jelent egy jól sikerült humoros rajzocska a mindenkori újságolvasónak. A toll veszélyes szerszám. Tud késpengeként hasítani, szuronyként döfni, meg ballisztikus rakétaként oda csapni, ott robbanni, ahol az a leginkább fáj. Éppen ezért nekem a karikaturista nem hentes módjára bárdjával vagdalkozó iparos, hanem többnyire humorral, emberséggel bíró, és bizonyosan az átlagostól finomabbra hangolt lelkű nevettető. Olyan udvari bolond, aki egyben a király, vagyis a lelkiismeret tanácsadó filozófusa. Tudja, milyen erőt, hatalmat képvisel a fegyvere.     
Az igazi karikaturista nem megvehető. Sosem züllik celebbé. Ha jól tudom, így nevezik mostanság azokat a föltűnési viszketegségben szenvedőket, akik napi szinten képesek az édesanyjukról is vallani - pro és kontra -, csak hogy a nyilvánosság foglalkozzon velük. Ha két percre, ha ötre, ha tízre: mindegy nekik. Ez a lételemük. Bizonyos fajok a kanálisban is jól elvannak. Még szaporodnak is. Máskülönben attól, hogy valaki vállalhatatlan a közélet jobb- meg baloldalán, aki mindenbe és minenkibe belerúg - még egyáltalán nem biztos, hogy az igazat szólja. Pláne, hogy az igazság föltétlen birtokosa lenne. Az mindig egy kicsit bonyolultabb. Ez a helyzet Párizsban is.

Mondhatnák: mi közöm hozzá? Mit aggaszt engem, ki és hogyan mocskolódik, provokál, ha a magazinja eladott példányszámán túl nem érdekli senki, és semmi más? Amihez szíve-joga van. Egyébként. Mert ahol nincs értékrend, érzékenység, szeretet és igen – a sokat hangoztatott emberi méltóság szentsége sem egyformán érvényes mindenkire, ott az orwelli téboly fog kísérteni. “Minden állat egyenlő, de a disznók egyenlőbbek.”
Jónéhány országhatárral odébb vagyunk a terrortól rettegőktől.
De az európai közélet épp a minap átlépett egy bizonyos másmilyen határon, aminek tűrés az előtagja. És ha valaki áthágja ezt a finom, erkölcsi léniával húzott alapvonalat, akkor már nem pusztán francia probléma mindaz, amiről harsog, hanem attól kissé tágabb.

Egyetemesebb – ha tetszik.

Szerbiában sem mindenki szereti a jelenlegi vezetést. Itt is vannak pártok, érdekek, fociklub-drukkerek és nettó bűnözői klánok, ahogy vannak az újságoknak írói, bloggerek, televíziós vitaműsorok, interneten kommentálgató jónépek, ellenvélemények. Valahogy, mégsem sűrűn fajul odáig senkinek a tevékenysége, senkinek sem jut eszébe, hogy teli szájjal képviselt álláspontja révén bele-belerugdosson abba a népcsoportba, vallásba, mások szokásaiba, akikhez – ha nem is tej-, de másmilyen testvéri kötelék fűzi. Mégha csak annyi is, hogy egyazon ország (keserű) kenyerét eszik. Meglehet, régi ez a törvény. Meglehet, hogy az ilyesmi a nyugati liberalizmus elvbarátai számára vállalhatatlan, röhejes. Ugyanakkor, immáron évszázadok óta itt Bácskában olyan multietnikus közösségben éljük napjainkat, amitől egy pesti, brüsszeli – magát szabadelvűnek vélelmező - kötöttsapkás-sálas hipszter menten elalélna. Mi megtanultuk, hogy csak ilyen minimális vállalások, íratlan szabályok révén működhet tél-túl mindaz, amit odaát, a Lajtán túli szép és jómódú világban, demokratikus társadalomként elképzelnek. Ha ennyi rend sincs, akkor megette a fene. Akkor valakik – karikaturisták, politikusok, eszement merénylők, vagy fölheccelt polgárok - nem abban érdekeltek, hogy élhető legyen a valóság, hanem valami egészen másban. Lelkük rajta. Már ha van nekik, egyáltalán.

Régen a társadalom, a közösség kilökte magából a kártékony elemeket. Száműzték, megkövezték, kényszer-gyógykezelték vagy lámpavasra húzták: mikor mi volt módi, de megoldották.
Ma, a demokratikusnak mondott játékszabályok között gyakorlatilag mindenki azt mond, és azt csinál, amit akar. Mert az életünk, a mindennapunk lett teli politikai-közéleti Berki Krisztiánokkal, Győzikékkel, Kozsókkal, Mamagésákkal, Puzsérokkal, szélkakas pojácákkal, olyan olcsójánosokkal, kaméleonokkal akikhez képest képest a Hyde Park hordószónokai senecai magasságokban értekező, lobogó erkölcsi- és szellemi fáklyáknak tekinthetőek.

Kanizsa messze van Párizstól. Mégis, 2015 legelején, éjjelenként a kertek alján százak lépik át a határainkat. Indulnak napnyugatnak. Megjósolható-e mi lesz a vége? Meg.

Hallatszik már Horatius kacaja, Mrozek most a hasát fogja, Örkény a térdét csapkodva teli torokból röhög, a jó Moliére irigyen csettint egyet, és "még a vészbanyák is elpirulnak".
Mit nekünk Shakespeare, mikor már 2015 kezdetén Dante vigyorog elő a legalsóbb bugyorból?

Pósa Károly