2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2015. július 16., csütörtök

KI MIT VÉT - ÚGY ARAT...



Szénahordás a Hateremből...

Nyári meleg volt, a hetvenes évek végén. Péter-Pál környékét írta a naptár. Már alkonyodott. Valahol, a Kanizsa környéki sütős földeken voltunk. A szomszéd Pösze néni ült a búzától duzzadó zsákokon és a homlokát törölgette. Tekintetét a tarlóra szegezte, és mintha csak magának mondaná, nagy sóhajjal megcsóválta a fejét:
 - Hát: ennek is vége… Gyerekek, gyerekek. Régen két napig kaszáltunk, kettőig csépeltünk, kettőbe telt, míg hazavittük. Egy hétig arattunk. Most ugyanannyinak - alig köll egy délután.
Néztük a kendős öregasszonyt, a porfelhőben elimbolygó kombájnt, aztán fölültünk a zsákokkal rakott traktor utánfutójára, és a dűlőúton hazadöcögtünk a Petőfi utcába. Akkor még nem, egy jó ideje viszont már érteni vélem, hogy a hajdani aratásokat mi végre idézte az öregasszony. A jól végzett munka becsületét sajnálta el. Az egykoron látott, megtanult, szigorú rendet hiányolta, aminek szabályai szerint nőttek föl a paraszti őseink, a bácskai napszítta rögökből is életet teremtve.
Múltak az évtizedek. Sok víz lefolyt a Tiszán. Voltak aratások, búgtak a kombájnok, emlékezetes, ünnepélyes pillanatok örökítették meg egy-egy búzakalász-érlelő nyarunkat. Akadtak kevésbé vidám percek is, amikor lánggal lobogott a határ, és a paraszt a tűzoltóval együtt kormozódott a drága termés keserű szagú füstjében. Egy valami azért sokáig nem változott: a kalász tisztelete, a világ legfinomabb kenyerének lelkét adó termés megbecsülése. Olyan erény volt ez, ami kipusztíthatatlannak látszott az itt élőkből. Úgy tűnt, a bácskai emberbe beleívódott hosszú emberöltők alatt, hogy a létét az aranyszín sárgálló búzamezőknek köszönheti, és a földje éppen ezért szent, ami ellen merénylet minden eldobott nejlonzsák, minden pillepalack, minden zagyva permetszer. Mondom: jó lett volna, ha így marad. Ha ehhez a legelemibb, ösztöneinkből fakadó parancshoz tartani tudjuk magunkat, és mindezt a gyerekeinknek is megtanítjuk. Rajtunk múlott. Rosszul csináltuk. Valamit nagyon elrontottunk.
Manapság mezsgyekaró gyanánt egy lyukas gumiabroncs szolgál. Ez a bűzös autógumi a mi 21. századunk. Vele rothad a valóságunk. A paraszt földjének végében számolatlanul halmozódik a vegyszeres doboz. Beszántják a dűlőutakat és bele-beletárcsáznak a szomszéd földjébe. Szemfülesnek áll a világ. Nagygazdák tették le a kaszát, hogy helyette menedzselve a gazdaságot az íróasztal mögül dirigáljanak, és a hozamot immáron nem batisztkendőbe csavarva vigyázott kétkilós cipókban, hanem vagonok százaiban mérik. A gyerekeik pedig ahelyett, hogy a szülők keze alá dolgoznának, a munka becsületére nevelednének, inkább apuka fizette méregdrága krossz-motorokkal, négykerekű lélekvesztőkön szántják föl a Járás szikes gyepét, ahol tegnap még békésen legelt a nyáj, és bíbicek fészkeit ringatták a szélben bólogató fűcsomók. Szó szerint: köpnek a földre. Undorító egy szokás, nem régóta van divatban, de mint minden rossz dolog, ez is gyorsan elterjedt. Ma a suttyó a nyálát csorgatva, sercintve tud csak meglenni. Ahol álldogált, habos foltok éktelenkednek a járdán, a betonon, a földön. Szegény hülyének nem akadt apja, nincs egy nevelője, aki megmagyarázná neki: Amikor az anyaföldre köpsz, akkor saját anyádat, végső soron önmagadat köpöd le. Milyen ember az olyan, aki képes leköpni tulajdon édesanyját? Ilyen embertől várjuk el, hogy tisztelje a kenyeret? Hogy egy hétvégi buli után ne egész zsömlék heverjenek szanaszéjjel az utcákon?
Persze, nehéz megregulázni valakit úgy, hogy mi sem mutatunk jó példát neki. Mert már ünnepelni sem tudunk. A Pösze néni kislány-korában pirkadatkor fohásszal kezdődött az aratás, és víg kedélyű Szent István-napi ünnepségbe torkollott. Azt a Szent István-napi rendezvényt mindig augusztus 20-án tartották, ha hétfőre esett, ha csütörtökre: az ünnepeknek váltott helyük volt a naptárban. Ez adta meg a méltóságukat. Az ünnepnap pont attól ünnepnap, hogy nem tologatható, ki hogyan ér rá éppen. Mikor odázták el a Karácsonyt, a pápa Őszentsége elfoglaltságára hivatkozva? Úgy tudni, még a középkorban sem, pedig akkor nekik kicsit több hatalmuk volt, mint a mai kor nyakkendős megmondóinak. És a mindennapi betevőt megszegve egykoron áhítat volt, ünneplőbe öltözött a nép, a himnusz szólt. Nem tolakodtak, lökdösték egymást százak a pódium előtt, mint mostanában, hogy ingyen cipókat a szatyrokba tömve, sunyin vigyorogva, a hónuk alatt összepréselt kenyerekkel a potyát éltessék, meggyalázva az új kenyér ünnepnapjának értelmét. 
A történelem ismétlődik? Tanultunk korokat, amikor a hatalmasságok a saját jól fölfogott érdekükben kenyeret szórtak a tömegbe. A nép meg éljenezte őket, kapkodták, tépték az ennivalót. Mindannyiuk meggyőződése volt, a pulpituson kegyeskedőké éppen úgy, mint az alant gomolygó tömegembereké, hogy a létező rendszerek legjobbikában élnek, hogy örök a dicsőségük. Éppen emiatt üvöltve követelték a további jussukat.
Nem kell aggódni. A cirkusz már nálunk is adott.       
    Pósa Károly
 

Nincsenek megjegyzések: