2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2015. szeptember 3., csütörtök

LIMÁNY - Az írótábor vízrajza



Néha visszájára fordul a világ folyása. A bölcsek szerint soha nem lépünk ugyanabba a folyóba. De mi, itt Bácskában nagyon is tudjuk: dehogynem. A folyamok áramlása is változhat. Ilyenkor a kedélyes Tisza kifog a hajózókon. Sorsszerű, de pont az emberek miatt van ez így. Mások építik vízbe a műtárgyakat: a zsilipeket, a keresztgátakat, kövekkel feltöltik a meder alját. Ezek okozzák a zavart. Megbolondítják a vizet. Az örvényszerű forgók ilyenkor visszafelé vetik a ladikot. A Dunán limánynak hívják ezt a folyami rendellenességet. Horgászok, akik ismerik a limány helyét, ki szokták használni a lehetőséget. Miközben a csónakjukban pecázgatnak, a lassú áramlással csurognak lefelé, majd a limány fordít egyet a ladik tömpe orrán, és a sodrás ugyanoda hozza vissza őket. Kimért méltósággal fél napokig egy helyben keringenek, hosszúra nyújtott hurkokat utazva.
Tiszában, Dunában, emberi életben előfordul ez a csalóka jelenség. Kit jobban, kit kíméletesebben, de legalább egyszer mindenkit megpörget az örvény. Életünk folyásának anomáliáit szintúgy mindig másoknak köszönhetjük. Rend szerint olyanoknak, akik valamiért közel állnak hozzánk. Mire észbe kapnánk, megépítik nekünk a gátakat; cölöpöket, pilléreket vernek elénk; a biztonságosnak vélt gázlókba mélységeket vájnak; a gazdag sodrású, kincseket lepő vizeinket meg felszínesre, sekélyesre töltik. Zsilip módján szabályozhatóvá válunk. És akkor a mindenség elkezd velünk örvényleni. Boldog az, akit el nem szédít, vagy le nem húz a mélybe. Akit be nem szippantanak az örvények. Akit a szelíd limány ugyanoda visszavet. Hogy megkapja az újrakezdés lehetőségét.
Nem csak a ránk rótt történések lehetnek ciklikusak.
Ez a szabály vonatkozhat a közösségünket érintő eseményekre is.
A megismétlés immáron több mint hat évtizede a Kanizsai Írótábor jellemzője. A Tisza mellett, a parkban, a városka központjában. A szervezők, résztvevők sokadszorra élhetnek a keggyel, hogy valami olyasmit mondjanak egymásnak, ami kihallatszik az írók-költők bizalmas, szakmailag szorosan zárt közegéből, amiből a rájuk figyelők is okulhatnak, miáltal válaszokat kaphatunk a halkan, vagy szemérmesen föl sem tett kérdéseinkre. Tenni kéne mindezt úgy, hogy közben a körülöttünk forgó világ gerincébe hexensussz állt be. A kertek alján megjelentek a régen elzavartnak hitt törökfarkasok. Hullik a stukatúr a nagy közös házról. Állástalan, sovány esztendők slattyognak mögöttünk, s a fanyar humorú jövendőn sem tudunk igazán nevetni. Mindeközben szolgaian utánozunk másokat: az epigonok megszaporodtak. Csakhogy lassan nem lesz kit majmolni. Egyre kevesebb, akit még érdemes lenne másolni, idézni. Igazodni hozzá, jól-rosszul követni: kevesebb a látó ember. Ha netán utunkba akad egy is: a tekintete kifejezéstelen. Mintha megfagyott disznózsírból gyúrt két kis golyó lenne a szeme.
Ehhez képest hol van Fehér Ferenc ide-oda ugráló szürke szeme? A régi fényképeken gyöngyöző boltíves homloka, amikor az őszi kánikulában kis vízcseppek jelentek meg halántékán, s míg a bepárásodott poharával koccintott, szája szögletében félmosoly bujkált. Koncz göcögő nevetése, feltűnően mozgékony szelleme? Versei egy kötetben pihennek. Mikor látták utoljára Dobót szenvedélyt árasztó mozdulatokkal festeni? Múltkorjában néztem a sírját. Nem sok bukéta, megemlékező koszorú díszítette. (Egy sem.) Van-e még kéz, a szív és a fej között félúton, körkörös tollrajzokat írva, Ács Jóskai minőséget fölmutató vonalvezetéssel? Ír-e még valaki úgy, ahogy Gion tudott? Már az öltöny sem állhat olyan gyűrötten, rosszul senkin, mint Majtényi bácsin, vagy fél évszázaddal ezelőtt. Nem elsiratni akarom, jócskán unalmas téma, magunknak is régóta bevallottuk: de a Vigadó időhorpasztotta, örömtelen állapotán sincs már miért bosszankodnunk. Vége. Ahogy a történeteknek, úgy az épületeknek is van befejezésük. A világban tudatlanság, bennünk igénytelenség, a mögöttünk ballagókban meg az elégedetlenség.
Ám ha félretoljuk kétségeinket, szűkösségünk kastrolyába mért gyenge szerencsénket, majd az elsötétülő kedvünk elől elhajolunk - az emlegetett limány révén láthatunk egy szemernyi kis vigaszt. Éppen csak annyit, amennyi ősz elején, iskolakezdés tájékán kijár a gondterhelt embernek, Kanizsának, mindannyiunknak.   
A limány visszaforgat. Visszahozza, mindazt, ami közénk való. Ami ide tartozik, hisz együtt nőtt, fejlődött, alakult, öregedett és nemesült meg velünk. Ez is több a semminél. Hatvanhárom őszelejei hétvége. Lehet, csak ennyit tudunk fölmutatni. A múltunk eseményei szétbogozhatatlanul egybefonódnak. Másokkal: szeretteinkkel, a hozzánk közel lévőkkel. És igen, itt Kanizsán évente tucatnyi íróval, költővel. A csodálatos megpróbáltatásaink közösek. A sikereinkkel együtt a megalkuvásaink is. Mégis. Szeptember elején vízre szállunk, és visz bennünket a folyam, akár a fáról lassú nesszel leforduló leveleket. Azokon talán ott a megfejtés, egyesével kisilabizálhatóak a drága szavak. A közösen írott válaszok.
Látjuk, miként visz tova mindent az ár. Előttünk akadályként merednek a vízbe épült műtárgyak. Talán soha ilyen zavaros nem volt a víz, soha ennyi örvény nem kavargott körülöttünk. Hiába, hogy hat évtized exegézise még megfejtésre várna. Mi már a vízerőtannal sem foglalkozunk. Csak reménykedünk a limányban.  


Pósa Károly

     



Nincsenek megjegyzések: