2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2016. szeptember 8., csütörtök

MAGYAR MIGRÁNSOK*

„Az igazság olyan, mint a költészet.
És a legtöbben utálják a költészetet.”
(Fölirat egy kocsmai mosdó falán.)


A helyzet pattanásig feszült. Mindenki számára világos lett: a több mint hetvenmilliónyi lakost számláló Magyarország immáron képtelen volt ellátni polgárait. Soha nem tapasztalt népsűrűség uralta a Kárpát-medencét, ezen belül is a kicsiny, egy ideig jól szervezettnek tűnő, hajdanában Trianonban megcsonkított országot, aminek az első világháborút befejező időktől számítva napjainkig megkilencszereződött a lakossága. 
Az 1921-es népszámlálás után száz év sem telt el, és Budapesten már beanyakönyvezték a hetvenkét milliomodik magyar állampolgárt. 
Iszonyatos felelősség hárult a nemzeti kormányra, hisz a pusztító demográfiai robbanás nyomán megjelenő magyar tömegeknek élhető föltételeket kellett teremtenie. Ám mivel az alig százezer négyzetkilométernyi kis állam évtizedek során a fölfelé ívelő népszaporulat következtében az összes tartalékait fölélte, a helyi magyarság léte vált kérdésessé. Nem volt már elegendő sem a legendásan sikeres magyar mezőgazdaság, sem az ipar termelékenysége. Kiváltképp drámai következményekkel járt az ivóvízkészlet drasztikusan megcsappanása. Egész régiók sivatagosodtak el. A Gemenci Tájvédelmi Körzet holtága kiszáradt, ahol nemhogy a vadállományt, de a homoki ürgéket is levadászta az ínségtől sújtott környék népe. Ijesztő méretűvé vált az iskolázatlanság, megszűnőben volt az egészségügy, a közoktatás. 
Soha ennyi írástudatlan, képzetlen magyar nem volt munka nélkül. Generációk nőttek föl úgy, hogy tisztességes munkát végezni sosem volt módjuk. A városokban fölütötte a fejét az erőszak, bűnöző bandák tartották rettegésben a hellyel-közzel becsületes, egyébként is nyomorgó embereket. Szerfölött veszélyes helynek számított a nyolcmilliós Szegeden lakni, ahol szinte polgárháborús hangulat uralkodott. A különböző kerületeket maffiózó magyar hadurak uralták, privát hadseregekkel. 
A szomszédos öt és fél millió lakossal bíró Szerbiából lélegzetvisszafojtva lesték a történéseket. Belgrád hasztalan igyekezett Brüsszel, Washington, sőt Moszkva felé diplomáciai aggodalmát jelezni, miszerint a magyar közállapotok hovatovább már a régió stabilitásának mindenkori zálogát, a béke oázisának nevezett Nyugat-Balkánt veszélyeztetik. Mintha meg sem hallották volna. Hiába szólalt föl az ENSZ-közgyűlésen Vojislav Šešelj, Szerbia nagy tekintélyű Béke Nobel-díjas kisebbségi- és igazságügy-minisztere is. A nemzetközi közösség, mint a múltban annyiszor, most sem volt hajlandó kéksisakosokat küldeni a Balaton környékére, és a Duna-Tisza mellé. Aztán bekövetkezett a legrosszabb, amitől egyaránt tartottak a Magyarországgal szomszédos államok. A hatalmas embertömeg megindult. Milliónyi magyar akart egyszerre új életet, normális körülményeket. A legtöbben Erdély felé vették az irányt, mert elterjedt, hogy az ottani székelyek testvérnépként tekintenek rájuk, és egyébként meg az összes betelepülő magyar szép lakást, jó autót fog kapni, mert a köztudottan nagyvonalú romániai szociális ellátó rendszer révén segélyek, juttatások garmadája jár minden munkanélkülinek. Mintegy tizenötmillió magyar csörtetett át ennek ígéretével a magyar-román zöldhatáron, legázolva az elébük kivezényelt fegyvertelen román rendvédelmi szerveket. A délnek induló hatmillió magyar egykettőre belakta Bácskát, Bánátot. A szerémségi Maradékon igazi magyar szellemi központ épült. 
A végletekig toleráns, mintaszerűen liberális, békepárti Belgrád azt még szó nélkül eltűrte, hogy az olyan - a magyar invázió nyomán keletkező új, immáron abszolút magyar többségű – metropoliszok, mint Becskerek, Nagykikinda, Versec, Zombor összes utcatábláit, a föliratokat rovásírásos formában is kikövetelte magának az újsütetű bevándorlók arrogáns politikai képviselete. De arra már a szerb közvélemény is fölszisszent, amikor a kevésbé használatos pravoszláv templomok átvételére, azok katolikus templommá alakítására tett ajánlatot a frissen megalakított Doroszlói Magyar Püspökség. Utolsó csöpp volt a pohárban, hogy napi gyakorlattá vált: fényes nappal, Belgrád főutcáján a sétálgató szerbekbe belekötnek izgága magyar csoportok, majd megverik őket, amiért pljeszkavicát esznek, és nem a Fradi vagy Vasas FC trikóját viselik, hanem valamelyik hazai csapatét. A szkupstinában ekkor döntöttek a kerítés megépítéséről. Igaz egy maroknyi szerb demokrata hosszú ideig késleltette a törvény beiktatását. Ezek a magyar-párti szerb politikusok hamar kivívták a választópolgáraik haragját, és egy napon elkergették valamennyit. A levitézlett, humanista belgrádi képviselők a magyaroktól hemzsegő Vajdaságban szerettek volna meghúzódni, ahol oltalmat reméltek, de legnagyobb megdöbbenésükre a magyarok kikacagták őket, hasznos idiótának nevezve valamennyiüket. Hírlik: a szabad szellemű szerb honatyák elkeseredésükben Pristinától kértek- és kaptak politikai menedékjogot… Nem volt jobb a szlovákiai tényállás sem. Özönlött át a Dunán hozzájuk a több milliónyi magyar. Először kompokon, nagyobb uszályokon keltek át, majd ahogy fogytak a bárkák, a csónakok, egyre bizarabb küllemű lélekvesztőkön evickéltek Pozsony, Révkomárom alá. A szlovák folyami flotta rutin harci föladata volt kihalászni a vízbe borult, vagy süllyedő magyarokat.  A hihetetlen tömegű bevándorló magyar miatt döbbenetesen megváltoztak Szlovákia nemzetiségi arányai. Már a statisztikai mutatók eredényeire sem volt szükség. Magyar őseire hivatkozva Szlota János egykori pártelnök elsőként kérte Budapesttől a kettős állampolgárságát. 
Mindeközben Pozsony belvárosában magyar huligánok törték be a sztrapacskát kínáló éttermek kirakatát, és hónapok sem kellettek hozzá, a nagyvárosokban a magyarok kisebbségi szlovák gettókat jelöltek ki, amiken túl már magyarul beszélve, a magyar jogrend szerint kellett viselkednie mindenkinek. 
A földindulás szerű kaotikus magyar népvándorlásból csak Ausztriának sikerült távol tartania magát. Bécs még ideje korán négyméteres falat húzott a közös osztrák-magyar határra, ahol az állig fölfegyverzett határőrség lőparancsot kapott. 
Egyes emberi jogi szervezetek ezt ugyan nehezményezték, ráadásul indokolatlanul túlzónak vélték a fal tövébe telepített aknazárat, de az ügyvivő kancellár megnyugtatta valamennyiüket, hogy ez nem az osztrák nép idegenellenességének bizonyítéka. Ez nem fal, még csak nem is kerítés. Ez csupán az európai szellem szárnyas körítése.     


*A Közel-Kelet lakossága száz év alatt megkilencszereződött. Magyarország – az európai átlagnak megfelelően – ez idő alatt nyolcmillió főről tízmillió lakosra szaporodott. Ez mintegy húsz százalékos növekedés.”

Maróth Miklós orientalista, a MTA tagja

Pk

2 megjegyzés:

Tóth Béla írta...

csak szólnék, hogy Szlovákiába én inkább gyalog mennék
~680 km hosszú a magyar-tót határ, ebből ~140 km-nyi ami a Dunán van, ~20%
amúgy szép cikk a xenofóbiádról

Pósa Károly írta...

Azt megértem, ha egy Tóth a Felvidékre kívánkozva kifigyelte már tőlem jobban, hogy kéne oda hurcolkodnia.
De az nem világos, miért cikk amit írtam, és miért nem inkább szatíra.
Az meg végképp talány, hogy a picsába lettem emiatt xenofób?!
Ejnye, ejnye.