LEHALÁSZÁS

Mint mikor a cipész észreveszi, hogy elrontotta a készülő lábbeli bőr fölső részét, és tajtékozó haraggal, óbégatva üti a fejét – Suszter! Maradj a kaptafánál! – naponta pont így szembesülni az emberi kisszerűséggel.

Az írástudók és gyengébb mértékben az írástudatlanok árulásával. Előbbiek a huncutabbak: olykor hatalmas pénzeket keresnek a nyomorukról írott szenvelgő szövegeikkel. Néha meg – éppenséggel manapság – mások nyomorát kezdik értelmezni. Ez is hoz a konyhára. A híveik szerint olyan képességgel bírnak, hogy a dolgozószobájuk papírszagú magányából is szakértelemmel megmagyarázhatóvá teszik, láttatni tudják a nagyvilágot. Beleérzőképesség – állítják róluk rajongó áhítattal. Kinyilatkoztatott, alleluja. Voilá! Friss pensée. No igen, teszem hozzá nagy sóhajjal én: a gödörből kiszólt a lyuk.

A javát, a fajsúlyosabbakat, az unottan kérődző szent teheneket az újszülötteknek is kötelező ismerniük. A középszer, bár jól megél belőle, igényel némi sózást, borsozást, utána járást.   

Emezek – a kicsik – még ehhez az értelmiségi bizniszhez is édesdeden kevesek, buták. Nem való haragudni rájuk. Ennyik. Aprók, gerincük alig van, könnyen sülnek, egy falással megehetők. Resztli. Újságba csomagolva kilóra kapni őket. A hasonló szintű újságok lapjaiba hagymát szoktunk pucolni.

Ahhoz, hogy manapság valaki tündökölhessék, elég, ha csücsörít egyet, félreérthetetlen módon jelét adja annak, hogy megvásárolható. Hogy világnézetileg éppen szabadfoglalkozású. Hogy a fősodor árjában szívesen együtt tátogna a többi hallal, hátha aranypikkely jár érte, nagyhal lehet belőle. Lepaktálva már gondolkodnia sem lesz muszáj. Vakon és süketen – fenéklakóként, a soros mederben – ideák, elképzelések, híján véleményezhet. Megengedik neki. Régebben csak azt írták elő, miről nem szabadott beszélni. Most meg ott tartunk, hogy azt is megszabják a fősodrú elmebajnokok, milyen legyen a kötelező narratíva. Aki a rajhoz tartozik, annak külön szótár adatik.  Nekem egyedül annyi bajom az ilyen – a vélt szabadságuktól megkergült – írástudókkal, mint a távol-keleti szerzetesek okosságaival: pörgetik a leples boncok az imamalmot, bólingatnak, meditálnak bölcsen, hogy béke, lazaság, kerüld a stresszt – de lássuk be, kérem tisztelettel: az ilyen elvárásoknak úgy azért könnyű megfelelni, ha valakinek a vallása tiltja a munkát és adományokból él.

Ahogy a véleményvezérek. Az említett urak s hölgyek erős vártornyuk falai közül küldözik szanaszét okos fejtegetéseiket migráns-kérdésben, holott a közember számára régtől nyilvánvaló: ezek a megvilágosodott bölcsek csak valami párhuzamos univerzumban létezhetnek. Más indíttatásból, más okozatból, józanon, két lábbal a földön állva nem állíthatnák azt, amit. Jó. Kannás rozébortól, egy spanglira pöffentve helyre módon pinkbe ojtott lehet a valóság. Kérdés, ki a vevő a realitástól elrugaszkodott mantrájukra. Meg az, mennyi ebben a gazemberkedésben a céltudatosság, és mennyi az aljasság.

A sok közül is azon délvidéki megmondóink körül ködlik a legtöbb talány, akik busa fejű kakukkfiókaként monomániásan a saját fészkükbe piszkítanak. Komisz prózaisággal. Pedig volt idő – nem is olyan nagyon régen, az eszem szentségit, hogy emlékszem rá! –, amikor ezen szellemi potentátok még egészen másféle hárfán pöngették az altatót. Most kórusban pipálnak a tó fölszínén. Szervusz romaponty, mondja az egyik a másiknak, mert a cigány az olyan zsenánt dolog lett. Újbeszélül hülyítik a világot. A bűnöző szemét fekete csík takarja, az áldozat meg örül, ha nem őt kérik számon, minek hagyta magát becsapni, kirabolni, megerőszakolni… Komótosabb tehát a kollapszus tenyészetébe betagozódni. Akinek csöppnyi sülnivalója (nem elírás) van, és jót akar, az velük csobban a levesbe.  
Hidegvérű lesz, nyákos, nyúlós, sikamlós, mint az angolna.  Mérsékelt talentumának összes közhelyével, istrángot nem szaggató tempóban, a többi kapitális fogáshoz hasonlóan nekikényelmesedve verdiktet fog mondani a tőle legtávolabb eső dolgokról, emberekről, jelenségekről.

És mit bír a nyesedék?

Nem hallgatunk rájuk. A bugyborékolásukra. Az elpattanó üres légbuborékaikra. A helyzetnek megfelelően viselkedünk. Ganéhordáshoz csizmát húzunk, nem lábujjas papucsot; strandra burkini nélkül bikinibe megyünk; esküvőre nyakkendőt kötünk földön vonszolt kötött sál helyett; temetésre indulván kivasaljuk a sötét nadrágunkat, ingünket, ahogy a végtisztesség megköveteli; és ha netán egy közösségi ünnepnapon valaki a jól megszokott, az alapvető normákkal megegyező öltözet helyett latex szopóálarcban jelenik meg, azt kérdezés nélkül a helyszínen pofán verjük.

Pk