ZSOLDTALANSÁG - I. rész

Fotó: Siniša Gojkov
Befagyott Tisza, Kanizsánál

Józsi bácsit újraélesztik a toxikológián, mert sokadszorra is beevett légyölő galócából. A 25. életmentő gombamérgezéses gyomormosása nagyvizitjén mondja neki az orvosa:

-          Józsi bácsi, árulja el: legalább finom a galóca-paprikás?

-          Jaj, doktor úr dehogy, dehogy! Rettenetes!

-          De akkor az Isten szerelmére Józsi bácsi, miért eszi azt minden hétvégén?!

-          Miért, miért? Hát azért, mert szeretem!

Egy interjú alanyaként egyszerű és mégis különleges kérdést kaptam. Elgondolkodtam-e már rajta, hogy másokkal együtt én is külföldön próbálok szerencsét? Néztek rám, neonzölden pislogott a diktafon üresjáratban. Az agyam dettó. Üresjáratban voltam, neonzöld nélkül. Ember és ketyere várták a választ, ám engem úgy szíven talált a téma, hogy ott és akkor alig bírtam megszólalni. Kellett egy üdvözlégynyi idő, míg összeszedelőzködtem, majd ügyesen kivágtam magamat valami frappáns, közhelyes, semmicskén sekélyes beszéllyel, hogy utána sietősen más téma farvizére navigáljam a diskurzust. Aztán vége lett a szeánsznak. Ki-ki ment a dolgára. De nekem azóta is ez az egy kérdés iringál az agyamban, s nem hagy nyugodalmat. Hogy elmentem volna-e? Elmennék-e?

Itten a józan ész, kontra csurig teli szív párharcáról van szó, kérem szépen. Olyan vitáról, amit más helyett magammal kell(ett) megvívnom, és bármennyire szeretném önzésileg azt hinni, hogy csakis engem illet a választás minden öröme vagy balsikere, az az aggasztó igazság, hogy immáron - jelen esetben - nem csak az én tyúkszaros, szerényke életem a tét, hanem rajtam kívül legalább három, de inkább négy emberé függ tőle – a családomé. A vállalásomé.

Amikor nincs más, olyankor szoktam segítségül hívni a tiszta paraszti logikát. Common sense. Az általában segít. Nagy mester a földet túró jámbor lélek. Tudja, hogy a kapálás gyógyír a világ összes gondjára-bajára. Mégsem kapálnak azok, akiknek orvosolniuk kéne a problémákat. Helyette inkább generálják azokat. Van minden országban párezernyi hivatásos, akik izgalmi állapotban tartják a tömegeket. Az őket eltartókat. Úgy kell csinálniuk, mintha. Ennek érdekében bizottságokba tömörülnek, emelik a kezüket, fölkért és megfizetett szakértő mások által megírt tervek fölött vitatkoznak, verik az asztalt a saját igazukat hangoztatva, és legvégül, mivel minden szép dolognak vége van, mint a botnak, nem történik semmi, azon kívül, hogy megszavazzák a bizottsági ülés következő időpontját. A kukorica meg ott áll parlagon. Veri föl a gaz. Nem az a sok, az utcai plakátokról bizalmasan mosolygó mandzsettás-nyakkendős gaz, hanem az igazi: a jobbik szándékú. A gyomnövény.

Hallomásból tudom, sokan éppen emezek miatt süttettek hamuba sült pogácsát. Vették a kalapjukat és alá’szolgája, majd az utolsó oltsa le a villanyt alapon - lábbal szavaztak. Ez is egy szempont. Állandó hivatkozási alapom, a jó Rejtő úr megírta: attól, hogy a süllyedő hajót előbb a patkányok hagyják el, s legutoljára a kapitány, az meglehet csak annak a bizonyítéka, hogy a patkányok minden hajólakótól sokkal intelligensebbek. Tehát óvatosan címkézzünk, nehogy beverje az orrunkat az igazság ökle. Ezzel együtt - igen, a lelépésnek óhatatlanul is van egy felemás íze. Az tudja igazán, aki most is forgatja a szájában, aki naponta eszi az idegen kenyeret. Lehet, vannak közöttük könnyedebb lelkűek, akik szabadságként, sikerként élik meg a váltást. Hajrá. Jó nekik. Viszont én ismerek néhányat azok közül is, akik, ha meg nem is bánták a Nagy Dobbantást, de legbelül érzik, átlátják a helyzetüket. És amit látnak, az számukra csöppet sem örömteli. Persze a csillogás az vakít. Egy ideig. Csak utána egyre sűrűbben csipás az ébredés, szemüveg, szemcsöppek kellenek. A napba sem lehet sokáig büntetlenül bámulni.    

Itt egy ország, megfogyva, kétévente egy százalékos népességcsökkenéssel. Ehhez csapjuk hozzá az utóbbi esztendőkben százezres nagyságrendben vándorbotot ragadókat, azokkal a naponta istenhozzádot intőkkel, akik a környezetünkből ragadott ki a sorsuk, s akiknek jó része kedves ismerősünk, szomszédunk, netán rokonunk, tehát magyar volt idáig, a déli végeken. Jó okkal hiszem: sokuk most is vállaltan kuruc maradt labancföldön, szittya hun Bristol kikötőjében, pörköltszaftot tunkoló kun ivadék Málta agávé bokrai között, de végvári vitéz már nem lesz belőlük. Még akkor sem, ha például Budapesten van az új otthona, egy másik Petőfi utcában lakik, Ópusztaszerre viszi a csemetéit és túrós burekot eszik a családja, meg nosztalgiából minden ünnepnapon csevapot, sok hagymával. Mégis. Ezt a zsoldtalanságot, a kiképzést, és a napi kézitusát már nem szenvedhették. Némelyike hazajön, hazajár havonta, kéthavonta, félévente, kinek milyen szolgálat jutott osztályrészül. Amikor kezet szorítok velük, megül a vállunkon az összetartozás madara. Megérint a tisztának tűnő tekintetük, ám mostanában – esküszöm, már előre félek tőle! - túlontúl sokszor csapja meg az orromat egy idegen szag, amibe belesajdulok. Általában férfiparfüm, vagy egy ismeretlen sampon szaga, édeskés aromája, és abban a minutumban életszerűtlen, furcsa állapot dereng át rajtam, mintha teljesen ismeretlen valakivel lenne muszáj paroláznom, mintha valaki régi ismerősre csak külcsínében hasonlító állna előttem. És olyankor elönt a szomorúság.

(folytatása következik)