ZSOLDTALANSÁG II.

Jelen írás előzménye, az I. rész ide kattintva olvasható.

Fotó: Vermes Tibor

Megoszlanak a vélemények arról, mi kíván nagyobb erőt. 

Mi a keményebb jellempróba, mi a nehezebb: elmenni valahová, messzi idegenbe, itt hagyni mindent és mindenkit; vagy maradni, tűrni és várva várni azt, ami lesz. Pontosabban fogalmazva: remélni azt, ami előre tudhatóan Szerbiában sohasem lesz. Egy helyben állni, vagy megindulni. Gyökeret szakítva kifordulni a földből, utolsó lobbanásunk erejével elengedni a virágunkat-termésünket, amerre a szél fújja, vagy az aszállyal dacolva még mélyebbre fúrni magunkat, nyelni az éhkoppot, és farkasszemet nézni a gyomorszorító időkkel.
Nem vagyok abban a helyzetben, hogy bárki helyzetét fehéren-feketén megítélhessem. Számon kérni meg pláne nincs jogom. A számonkérés és az ítélkezés egyvalaki privilégiuma. Majd Ő eldönti. Annyit tehetek viszont, hogy az elvándorlás témája kapcsán összecsengő gondolataimnak olykor hangot adok. Nem receptet kínálok. Hogyisne! Hisz magam sem tudom hol a boldogság bájitalának kelyhe. Néha mintha már megtalálnám, alig kéznyújtásnyira sejlik. Néha, mint egy sosem létezett valamire, csak úgy gondolok rá. Babona. Ásatag bácskai mítosz! Akárki megmondhatja: itt sosem volt jó. Hiányzott a világosság, a bölcsesség, a letisztult gondolat kikristályosodott öröke.
Volt helyette por, sáros barázda, földéhség – generációkra visszamenőleg. Nincs itt helyük az aranyló sorsoknak, a mesebeli lopott gyönyöröknek.
Nincsenek itt pompás legendák. Hétköznapok vannak.
Azokat megélve aztán újra keresni kezdem a babonát, miközben csak óvatosan remélem: legalább némi hittel hat, hogy leírom, megrajzolom-megfestem, rímbe szedem, ami örömöt okoz. Meg azt is, ami bánt.

Mert a tükörbe, még ha az homorú is, muszáj minden reggel belenézni. Szem előtt tartva a következményeket. Elmenni vagy maradni? Alighanem sejthető, melyik opciót tartom magamra nézve kötelezőnek. Az igazi férfi – igen, sokszor csak in effigie, de mégis – naponta borotvapengét szorít a torkához. Nem fél, mert tudja milyen az az érzés. Minden ember születésétől kezdődően magában hordozza a végzetét. Attól kezdve ráüttetik a pecsét. Áthatja egész lényét a törvény. Hovatovább semmi nem lesz olyan biztos, mint az elmúlása. A kiporciózott, drága ideje. A nő ettől a gyermeke(i) által valamelyest megmenekül. A férfi viszont nem. A férfinak a tettei fogják láttatni, mennyit ért. Akár itt, Bácskában, akár máshol a nagyvilágban. Ennek tudatában morzsolja a napjait, aki – nem csak biológiai értelemben, hanem sok egyéb tekintetben is – férfi számba lehet venni. Megszokta, hogy a fém kifent éle kaparász a nyakán. Makar Csudra, A cigánytábor az égbe megy hőse ösztönszerűen megérezte a mostani korszak jellegét, amikor azon bosszankodott, hogy már a cigányok is képesek aranyért odaadni a lovukat. Hát milyen világ ez már? 

Tényleg: milyen világ az, ahol sutba dobható több nemzedék teremtett valósága? Ahol hideg, számító és földi értelemben mindent az a rohadt pénz ural. Ahol már retorikai szinten sincs törvényesség, mert valakik megengedhetik maguknak, hogy hamis krupié módjára úgy kezeljék a sorsunk rulettasztalát, mintha az ókori kelet istenkirályai lennének? Azzal a biztos tudattal nehéz beülni az Élet nevű kaszinóba, hogy már előre tudni: itt csak veszít az emberfia. Ugyanis mifelénk régóta nincsenek nyerő számok. Szabályok se. Ilyen a rendszer. Álságos. Ha netán el is találnád mondjuk a fekete 13-ast, az asztal alatt futó láthatatlan csőből kifúvott sűrített levegővel menten kipenderítik a szerencsés helyéről a számodat. Mehetsz panaszra a cirill betűs sóhivatalba. Hoppon maradsz – a bank visz megint mindent. Fekete Péter nevet a markába. Lapot nem osztottak neked ebben a partiban. Sosem volt dzsókered.
Volt helyette szépen kistafírozott önképed. A politikai látványpékségben rád osztott szereped. Szavazó a neved. Nem a tiéd volt ugyan a rivaldafény, csak epizodista maradtál, néha mégis elhitted, hogy kicsit miattad is rándul a függöny, miattad is szól a taps. (Még véletlenül sem.)

Ezt gyakorolva, tapasztalva a föltett kérdésekre mindig magunknak kell megadni a feleletet. A mi válaszainkon múlik, mi lészen velünk, mert mi vagyunk a perdöntőek.  Létezni koldusként is lehet. Élni még gazdagon sem feltétlenül.
Nem mostanában döbbentem rá erre. Akármilyen szerénytelenül hangzik is, jó huszonéve számomra világos, hol, kik által és legfőképpen milyen kontextusban íródik a délvidéki magyarság drámája. 

Szerét sem tudom, hányszor hallottam már a “hallod-majd-mi-megmutatjuk” rikoltását. Mindig ugyanazoktól. Már az önigazgatású szocializmusunk is erről szólt. Voltak közöttünk, akik kiválasztottnak, különbnek hitték magukat. Ők jobban tudtak mindent. Kivéve a kapálást, mert ahhoz nem értettek. Hiába, hogy akadt közöttük, aki hajdan a libalegelőn szaladgált mezítláb, Újvidékre kerülve plüss fotellel a valagához csirizezetten alább – egyik sem adta. Mikor néha meg merte tőlük valaki kérdezni, mégis, honnét veszik a jogot, hogy a fajtánk érdekeire hivatkozva folyamatosan a helytelenebb útra terelnek bennünket, az volt a válaszuk, hogy ők a szakértők, mi hülyék vagyunk. Nem értünk hozzá. Punktum.
Aki szerint egy nép önazonosság-tudata fontosabb, mint a testvériség-egység, az nacionalista.
Ma: ugyanők fasizmusról, demokrácia-deficitről delirálnak, ha nem hajlandó valaki a másság langymeleg tőgyét szívni, azaz az ő elveiket vallani, a dogmáikat szajkózni. Menten veszélyes elhajló lesz belőle. Máglyára vele. 

Ezeknek a máglya tüzeknek a fényében akartak bennünket átvezetni a Nagy Sötétségen. Ismerjük, milyen következményei lettek. A máglyák még most is füstölögnek. 

Csakhogy napjainkra az önjelölt prófétáinknak, a bennünket ki- és eláruló értelmiségünknek már nem nagyon maradt kit, és mit fölgyújtania.

                                                                                  Pk

A fenti írásom a JÓ REGGELT VAJDASÁG internetes portálon jelent meg, március 28-án*. (A linkre kattintva az eredeti szöveg olvasható.)