2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2017. június 29., csütörtök

A HETEDIK NAPON



Hét isten van egy rizsszemben” – tartja az ősi japán közmondás. Tudniillik a Fölkelő Nap Országában hétfajta rizst tartanak számon. Mindegyiknek külön istene van. Szám szerint: hét. Kuroszava nem csak zseni volt, hanem filozófus is. Ezért lettek a szamurájok is ennyien.
Heten. De nem, mint a gonoszok, hanem mint a jók. A becsület, a harc, a férfi megtestesítői.
Sosem hevert a hetes dologtalanul az emberi elme útvesztőiben. Eggyel és legföljebb önmagával osztható. Különös, mindenféle értelmében páratlan számjegy. Ugyanakkor természetes- és prímszám is. Ráadásul – boldog szám. Ki hinné. Az egzakt matematikában, ebben az érzelmektől mentesnek hitt, kimért rendszerben, ahol minden mindennel összefügg, olyan lélektelenül, olyan precízen, ahogyan csak a leghatalmasabb tudományosság tudja lefitymálni a csélcsap világegyetemet, miközben önmaga valójában mindig a rideg tényeket mutatja, és nekünk – esendőknek – dörgöli az orrunk alá a kétszerkettő tényét: mégis létezik ilyen csoda.  
Boldog számnak nevezzük azt a pozitív egész számot, amire teljesen igaz, hogy ha kiszámítjuk a számjegyeinek négyzetösszegét, majd ezt az így kapott számmal szükség szerint addig ismételjük, amíg egyjegyű számot nem kapunk, akkor az eredmény 1 lesz. Például boldog szám a 23, mert 22+32 = 4+9 = 13, 12+32 = 1+9 = 10, 12+02 = 1+0 = 1. Azt a számot, amelynél a folyamat végeredménye nem 1, boldogtalan számnak nevezzük. Szegény. Ilyen egyszerű ez. Ha a végeredmény egy, visszatérünk Őhozzá, aki Egy. Akkor örülünk. Örülhetünk. De már a kettő csak a bajt mutatja.
Döbbenetes, mekkora a hasonszőrűség a konkrétum és az absztrakció tekintetében. 
Hét nyaki csigolyája van az embernek, meg általában az emlősöknek. A Biblia ugyanennyi főbűnt, de ami megnyugtatóbb: ugyanennyi fő erényt tart számon. Ámbár ebből mostanában mintha deficitben lennénk… Szindbád hétszer indult útnak, igaz nem hétmérföldes csizmában, hanem a keleti mese szőtte álmokban, hogy évszázadokkal később, egy – a Nyírségből Budapestre vándorló – Krúdy nevű íróember tovább költse édesdeden szomorkásra hangolt történeteit, miután azok a magyar irodalom futóhomokján mély gyökeret eresztve, máig vigaszul, gyógyírként szolgálnak minden megfáradt szívű embernek. Hogy üvöltötte Földes László a rock-koncerten József Attila Hetedik című versének refrénjét! „A hetedik – te magad légy!” Míg a középiskolás fiaimmal színészkedtünk, minden előadáson egy-egy tükröt muszáj volt összetörnünk. A darab megkívánta. Szíszogott is a közönség. Károgott a babonásabbja: ez bizony hét esztendeig tartó balszerencsét fog hozni! Vállrándítva nevettük. Tudtunk nevetni rajta, mint annyi máson, amin ma meg már hetedíziglen csak sírunk. És az összes érzés, vágy, tudás, ami azóta volt, immáron valahol legbennünk hét lakat alatt őrzött, hét pecsétes titokká transzformálódott, míg eljő a pillanat, s a hét harsonás angyal a Jelenések Könyve szerint nem jelzi az időt, ami után föltörettetik az a bizonyos hét pecsét. De alighanem akkor már sokunknak minden mindegy lesz. 
Hiába épült Róma hét dombra. Hiába a hét bölcs magyari vezér történelmi léptékű vérszerződő akarata. Hiába hogy a hét szabad művészet alkotta meg azt a civilizációs remekművet, amihez foghatót keveset ismer a múlt, s amelynek márvány szobrai helyett a ma embere penészes kenyérgalacsinokból gyúrja, vagy szappanból farigcsálja meg a jövőjét. A cápáknak hét fogsoruk van. Valamelyik régen leharaphatta a hét görög bölcs fejét, noha egy koponyahossz még napjainkban is mérceként szolgál az emberi test arányrendszerében, minthogy az emberi fő hétszerese határozza meg a korpusz mértékviszonyát. Aki aktot rajzol, emberi alakot fest – igazolhat.
Úgy, ahogy a legártatlanabb májusi zivatar után földicsőül, a szivárvány hét alapszínét eddig még nem sikerült senkinek különbül vászonra piktorolnia. Nem lehet hitelesen másolni a természet rendjét. Legföljebb a nyári éjszakákon, hanyatt feküdve, szénaszagú magányban studírozható a Göncölszekér, meg a jó öreg Fiastyúk hét csillaga. Akkor: ámulhatunk a tökéletességen. Az elrendezettségen. Valahogy ilyen, kerekedő szemmel nézném meg a világ hét csodájának egyetlen megmaradt építményét, a gizai nagy piramist. Sosem láttam. Lehet, nem is fogom soha. Ahogy a többi hat, úgy az is egy nem túl szép napon az enyészeté lesz. Idáig nem fogott ugyan rajta a tűzvész, nem bírt vele a sok földrengés, az évezredes viharokban edzett korszakos idő. Viszont sejthető: majd leszámol vele a leggonoszabb hatalom. A véges emberi emlékezet. Elég valószínű, elképzelhető, hogy valamikor, amikor már minden másként lesz az emberek fejében és szívében, amikor ez, ami most van véget ér – mert már haldoklik, az utolsókat sóhajtja, csak kevesen fogékonyak részvéttel szemlélni az agóniáját –, beköszönt majd az az éra is, amikor bár pillanatok alatt elmossák a hullámok, mégis nagyobb becsülete lesz egy vízparti fövenybe belerótt piktogramnak, mint bármely monumentális műtárgynak. Amit Európa jelentett, a tartásra, az etikára, a humánum diktálta életvitelre: erre az összetett mondatra most tették ki a pontot. Vége. Jön más. Nincs jós, ki megmondaná – micsoda. Viszont abban egységesnek tűnik a válasz, hogy rosszabb lesz. Fájni fog annak, aki érez. Nem csak kicsit. Nagyon. Akkor majd egy futó lábjegyzet lesz az összes műremek, amit az emberiség idáig alkotott. A gizai nagy piramis sem lesz egyéb, beteljesül rajta Persigny herceg 1843-as megállapítása, aki azt írta egy – a témát feszegető – kötetében, hogy a piramisok tulajdonképpen hatalmas kőrakások, és a sivatag hordalék homokjának a fölfogására szolgálnak. Pár évtizedre rá 1862-ben, Mahmúd bég, az alkirály csillagásza azzal a fölfedezéssel állott a francia akadémia elé, hogy a piramisok azt az eseményt örökítik meg, amikor a Sirius csillag Kr.e. 3300-ban áthaladt a gizai delelőn. Vitatkozni lehet róla, de minek? 
Nekem a legszimpatikusabb Piazzi-Smith skót csillagász teóriája. Az Őfelsége szolgálatában munkálkodó, az edinburgh-i obszervatórium igazgatójaként is hírnevet szerzett XIX. századi tudós sokáig kutatta az egyiptomi kultúrát. Szerinte a nagy (Kheopsz) piramis voltaképpen mértékegység: a méterrendszer van meg benne, mellesleg pedig az angol hüvelyk, sőt a régi porosz rőf is. Kifejezi egyszersmind a Föld sűrűségét, és a bolygónk felületének közép-melegségét, azaz, középhőmérsékletét. Megtaláljuk benne az idő egységét, valamint a hét napjait. Nem temetkezőhelyek. Pontosabban: másodlagosan azok. Voltaképpen inkább szakrális építmények, az elmentett emberi tudás őrzői. Na – ezeket fogja maholnap betemetni a homok. Majd a Níluson túli jókora Mokattam-hegység csúcsáról rá lehet pislantani a sárga, izzón száraz dűnékre, amik valaha a legbátrabb képzelettel és akarattal véghezvitt, emberkéz által alkotott objektumok szemfödői gyanánt gondosan takarni fogják, amit ez a konzervdoboztól kevesebbet érő mindenségünk produkált. Ha lesz, aki pislantson, egyáltalán.
Addig a kevéssel kell beérni. Hetes vehető észre, ha a Járás melletti kanális partján a daru nyakának íve föltűnik. Hetest látok a Petőfi utca gólyafészkén: a rekkenő délutáni melegben az anyamadár hátraszegezett fejjel, kitárt szárnnyal árnyékolja a fiókáit. Óvja őket a naptól. Önnön testével fogja föl a nap tűző sugarait. Áldozatot hoz a fészekaljért. A jövőjéért. Egy állat. Az agya nem nagyobb egy diótól. Csak a szívét nem lehet emberi mércével megmérni, mert az sokunkétól ezerszeresen hatalmasabb. Mi napernyőt bérelünk, meg sokfaktoros naptejjel bekenjük, akit szeretünk. Aztán menten meg is feledkezünk róla. A problémát „kezeltük”. Eltagadhatatlan: így szoktuk. Az önfeláldozásból jelesre vizsgázó, bogárszemű gólyamadár mellett szánalmasak, kicsinyesek és végtelenül tökéletlenek vagyunk. A közhiedelem szerint mindeközben éppen a mi feladatunk a kozmogónikus rendnek a megismerése, a kiteljesedettségnek az elérése. Kedveszegetten elgondolkodtató, hogy egy, a júniusi kánikula poklában, a kémény legtetején senyvedő tollas lény is valahol többet tud mindannyinktól. Hétfájdalmú nyakának görbe íve másmilyen minőségről tanúskodik. Velünk szemben ismeri a kaszálók igazi illatát, látta az eltűnt édent, összetett voltában és válságában látja odaföntről a világunkat, s noha olykor gyönge, fáradt, beteg vagy sebzett, sosem hagyja cserben az övéit. Pazarolja a hűségét, mondhatni. Olyan pillanatokban is megmarad gólyának, ösztönlénynek, állatnak, fészekaljat nevelőnek és párnak, amikor az már-már az életébe kerül. Talán azért, mert nem tudja – vagy nem akarja megérteni – mi fán terem az öröklét. Az a szó, hogy mindig. Történhetnek vele alantas dolgok, de semmilyen körülmények között nem hajlandó alantas dolgokat csinálni. Az erkölcsi magatartása ötvöződik a természet és a teremtő parancsával. S habár az adott körülmények között a védekezésről való lemondása, önként vállalt gyöngédsége, a feladata felülírja az általunk ésszerűségnek nevezett regulákat, a gólya tette méltóságot ad neki. 
Egy vallomás, ahogy a kéményen áll, széttett szárnnyal. Hetesre emlékeztető alakja odarajzolt a tömören kék égre. A sziluettje azt üzeni minden embernek: nekem van árnyékom. Nektek viszont nincs. Énalattam csak egy kémény van, akkora mint egy imazsámoly. Fél négyzetméter. De fölöttem félszáz kilométernyi magasan ott az ég, a Följebbvaló, aki ha letekint rám, látni fogja, hogy amit teszek, nem önmagamért, hanem őérette teszem. 
És tudom, mert mondani szokta, hogy ilyenkor nem csak a hetedik napon – megpihen. 
A tekintetével végigsimogat. És mosoly ül ki az arcára. 

Pk

Nincsenek megjegyzések: