BOLONDOK ARANYA

Néha ebbe a vaksötét világba is belopózhat az értelem. A poeta laureatus hörpöli a kávéját, és időnként megfeledkezik az éppen aktuális korszakról, annak minden hívságáról, az emberekről, s az opálosan játszó égbolt alatt újra hallja a régen feledett dallamot, amiről megint más és más jut eszébe. A hagyomány. Egy foszlánya a múltjának. A „de jó is lett volna” érzése. A megpaskolt arc és a behódolás. Az, ahogy babérról álmodott, pedig csak szögesdrótot kapott. Nem kell hasonlóságot keresni. Pogány, barbár itt minden. Lelkes humanistaként valahogy tartja a ritmust, figyel. Semmi sem közömbös neki. A piac sarkán pikulás fújja a nótáját. A dal hamis, bugyuta. Folyton ismétlődő. Valami szerb népdal, bizony nem tudni a szövegét. Öregember a furulyás, koldul, kérné az odafigyelést másoktól, kis önzetlenséget, megértést, meg persze pénzt. Nem sokat, csak éppen annyit, amiből telik neki miből költeni. Költő ő, költőpénz nélkül. Fújja keservesen, bele a világba, az ujja jár a hangszer kopott lyukain. Teljesen barnára égve. Teljesen üres lélekkel.