Az
ember ahová
csak
álmodja önmagát,
fönt
a madárlátta
madártávlati
légben,
Potisje-Tondach
dudacserépen,
ülve,
öszecsomózva
az éggel,
ott
vigyázni fokossal,
őrtoronynak
hitt köztes
dimenzióban,
villámcsapott
vállakon
tarisznyásan.
A tetőgerincen
kapaszkodva
éteri az
élet.
A
korhadó tetőlécen
a
pőre igénytelenség.
Körbehordozom
a tekintetem.
Kék
vászonra fehér felhő a tromf.
Bácskában,
nálunk
ugrálva
táncolunk,
itt
Isten kuglizik
a
világmindenséggel,
és a
város házainak a csúcsain
a vén
égbolt
– ha jó napunk volt –
különválik
a szétszikkasztott földtől,
mint
a kisgyerek öklével
elkent
vizezett tintafolt.
Hang
nem szól.
Szél
nem fúj.
Csak
a kémények
korom
szaga hoz
feketére
cifrázottakat.
Ökörnyál
szellemeket.
Látni
a festett templomtornyokat,
a
szomszédos kazlat, a szent falat.
Ami
kerek szerteszét esett.
Repedések
a cserepeken,
sok-sok
rovással égett
jelenvalóságos
rejtelem.
Jóslatuk
a Könyvet idézi:
inog
a föld a város alatt.
Nem
árt álmunkban – föntről –
magunkba
nézni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése