Sz.J.-nak ajánlva
"Kienged a tél dermedt kedélye. Szemlátomást nap süt az
átellent lévő tűzfalra. Ráfér. Most a fönti fény világolja be langymelegen az
évszázados malterba ágyazott téglákat, amik tegnapelőtt még nyomott lélekkel,
egymáshoz préselődve dideregték végig a januárt. Az ablakon kitekintve látom
őket. Olybá tűnnek a téglák a málló vakolat foltjaiban, akárha riadt nyájat
alkotnának, egy deformált karámba zárva. Csupa kiégetett, agyagvörös birka.
Kijjebb, a platánok koronáján túl a szögletes kürtők
hatalmas füstöket eregetnek fölfelé, sötétebb kékre festvén az eget, ráterelvén
egy galambrajt a felhők aljára. A galambok ezüstösek. Egy-egy pöttyként hatnak
csupán. Van közöttük néhány városi strasszer. Zömmel mégis inkább keverékek.
Láttam egyet a minap. Karikás, buta szemmel kóválygott, körkörösen tipegve,
ahogy ezek szokták. Szétázott kenyérbelet csipegetett a beton járdán, a
szégyentelen. Akkora volt, mint egy kisebb tyúk. Kövéren, elhájasodva, minden
félelem nélkül kapkodta fel a piszkosfehér, pépes falatokat, ügyet sem vetve a
járókelőkre. Pedig néha majdnem ráléptek.
Odahaza nincs ilyen gyengéket zsibbasztó látvány. A kanizsai
galambokért jótállok, ámbár azokat sem szerettem agyon soha. Kelletlenül
vakargattam az orrom, ha csapatostul megjelentek és a gőzpárás trágyadombra
telepedtek. Nemigen vetettem ügyet rájuk. Csak a kutyák kapdostak értük.
Szerencsés esetben – ami a galambnak nem tűnhetett akkora mázlinak – az udvar
és a környék tele lett galambtollakkal, mintha párnaciha szakadt volna
szanaszét. Pedig csak egy purcli bambulhatott el, s akart megkésve szárnyra
kapni. Ilyenkor a kutyák ünnepélyes arcot öltöttek. A vizsla úgy járatta rajtam
mazsola színű tekintetét, hogy kénytelen voltam megdicsérni.
A galambot nem sajnáltam. Akit a Jóisten egy fillérre
teremtett, az csinálhat bármit, sose lesz belőle kétfilléres valaki. Ám akit a
gondviselés kegyelmébe fogad, az még egy korhadt, foghíjas deszkahídon is arany
karikagyűrűt fog találni.
Egy ideje azonban hátba ütöget a gondolat: mi van a
verebekkel? A mi verebeinkkel. A budzsáki Kisbolt szomorúfűzén, meg a Didó
Bandi háza előtti gizgazos surjában, a lecsonkolt bodzabokrok között százával
lehetett hallani őket. Az az elvadult placc igazi tejjel-mézzel patakzó országa
volt a verebeinknek. Ott adták az urat. Az Első Hosszú Sor, az egész utca
jókedvük fényes zománcáról verte vissza a messze halló csivitelésüket. Azokban
a bokrokban a veréb társadalom fölosztott grádicsain ücsörögtek a kis madarak.
Fölül a király, egy fölborzolt tollú, öreg bakveréb. Alant a beosztottak. Jó
dolgukban diskuráltak. Vagyonban gyarapodni nem akartak. Hisz még azt sem tudták
elkölteni, amijük megadatott. Egy testük volt, ám sok titkuk lehetett. Épp mint
nekünk, embereknek.
Néha, nem ártana verébnyi ésszel tekinteni a világra.
Röppenhetnénk minden gond nélkül ide-oda. Akár a világ végére is, ami ott van
nem messze, a Hosszú Sor végén. Kistemetőnek hívják. Embercsontokkal van
bevetve, s árvácskák meg nyárelőn pipacsok rengetege nyílik ki kertjének fekete
földjéből. Semmiféle kinccsel nem vehető rá egyetlen piktor se, hogy azt hűen
megfesse. Azon a pipacstengeren mindössze a szem pihenhet, szelíden. A rőt
hullámok között félszázados, meg még régebbi fejfák teteje kandikál ki.
Végigbúvárkodni a környéket mégsem lehet, mert nem olyan tenger az, mint a
közönséges sós vizek. Ott csak a szív tud alámerülni. Le, Viktória nénémhez,
nagyanyám körösztanyjához: például. Vagy a harangláb tövéhez: ha eszembe jut az
évente egyszeri kongatása, még most is hálával veszem le a kalapom.
Szerteszéjjel homokkő körösztök morzsálódnak a szélben. Némelyiken avítt fotó.
Tojásdad portré egy emberről. Már a nevét is elkoptatta az eső. Bőven szokott záporozni a temetőre. Eső is. Meg más is.
Olvastam valahol: a török sírok szélén a kő keretek sarkain mesterséges mélyedések vannak. Az esővíznek vájták ki, hogy a temető madarai
azokból oltsák szomjukat. Szép szokás. De nálunk van elég víz. Pocsolya, folyó,
kanális meg tó is. A tükrükben reggelente fürdenek a kanizsai fellegek. Attól
olyan tiszta mifelénk az égboltozat.
Egymás mellé pakolja az idő az emlékeket. Összemossa mindet,
szomorgó vegyületek gyanánt. Mégis ellenállhatatlanul szárnyal a lelkem, a
szűkre mért közökön, a város fölött. Együtt a huzattal, együtt a
verebekkel."
Pk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése