 |
| Partizánok valahol Boszniában, a Sutjeskai csata környékén, 1943 májusában |
Nem mostanában történt. Vagy
harmincöt éve. A Tisza martonosi-kanizsai szakaszán, a folyó közepén lévő
Majom-szigeten táboroztunk, amit a múlt század kezdetén, a régi, feledett nevén Rubin-szigetnek,vagy később Maj’jön-szigetnek emlegettek. Esténként szalonnát
sütöttünk, kenyeret pirítottunk és beszélgettünk a tábortűz mellett. Attilát
szerettem hallgatni, aki kétszer olyan idős volt, mint én. Bámultam az
enciklopédikus tájékozottságát. A türelmét meg a halk szavát. Miközben a
parazsat piszkálta, mesélt a történelem dolgairól, amiket azokban az években –
általános iskolásként – sosem hallhattam volna. Nem kis mértékben neki
köszönhetem a múlt iránti érdeklődésemet. Meg később egy-két lelkiismeretes
történelem tanárnak, olyan pedagógusoknak, akik a tudásukat kiválóan testálták
ránk, örökre belénk plántálva a história iránti rajongást. (Innét is
tisztelettel üdvözlöm Basa György Tanár Urat, akinek azóta is hálás vagyok.)
Attilától hallottam először az
Őszirózsás forradalomról is. Pontosabban annak igazi arcáról. Már ha arcnak
lehet nevezni egy démoni ideológia pofáját. Ugyanígy tőle értesültem 1944
bácskai őszének, és 1956 másik, akkoriban nem hivatalos olvasatáról. Meg még
kismillió másról. Mindazon dolgokról, amelyekhez hozzáolvasva, tanulva,
fölnőtté érve, kikristályosodott bennem egy világkép. Nem volt tökéletes. Sokat
csiszoltak rajta az évek. De az alap megmaradt.
A lényege: soha, semmilyen
szélsőséges eszmerendszerrel nem azonosultam. Erre a maradék kis időre meg már
végképp nem fogok.
Megvetem a
nemzetiszocializmust. A mai karlendítéses epigonjait. Az operett nácikat. Pedig
mostanában egy förtelmes metamorfózison ámuldozhatok: a délvidéki mozgalmárok
által támogatott magyar ellenzéki csöppség és Jobbik szimbiózisának bimbóját
látom fakadni. Ezen a frigyen a hét elején már a Zsidó Világtanács elnöke is kiakadt, noha ő
korábban nagy barátja volt a budapesti oppozíciónak. Ronald S. Lauder úr
kifejezte megdöbbenését. Én az elnök úr helyében nem csodálkoznék. Összenő, ami
összetartozik, mondta a derék Bismarck. Nincs itt semmi látnivaló, oszoljunk,
kérem.
Az ellenzék logikája
pofonegyszerű: amiként Heller Ágnes, Magyar György Ügyvéd Úr, meg a jó
Karácsony Gergő megmagyarázták: Momentum momentán van jó náci, meg rossz
náci. Ugyanezzel a támadhatatlan érvvel van jó zsidó, és rossz zsidó is.
Toroczkai Laci, a Betyársereg most éppen rossz nácik. A szkinhed Schneider Tomi – alias Roy – meg azonmód jó náci, akivel a Jobbik párt révén egy gyékényen lehet hazát
árulni. A magyar ellenzékünk bájos állásfoglalása szerint mára Soros György nem
egy tőzsdecápa, hanem filantróp guru, a megtestesült önzetlenség.Ő a jó zsidó.
Hétfőtől datálva viszont Ronald S. Lauder elnök úr a rossz zsidó.
Irgumburgum. Minden
világos, akár a Nap.
És ezek akarnak valaha majd
egy országot irányítani. Jövőképet adni.
Azon a tiszai szigeten
eltöltött időszak óta, ahogy a szélsőjobbot, úgy a kommunizmust, vagyis annak
embertelen kísérletét, a szocializmust, és az azt mentegetőket is megvetem.
Ki
nem állom a Titót magasztalókat, a jugoszlávság nosztalgiázóit. Pláne ha
délvidéki magyarok a balgák. Nemzetben gondolkodni képtelenek. Fasisztázni,
személyeskedni bezzeg tudnak. Többnyire álnéven, közösségi portálokon mímelik a
hadak istenét, amikor épp nem drogdílerkednek, netán a sitten ülnek. Vagy
amikor épp nem turmixgépet bütykölnek. A másik fajta meg szép hosszú, kolumnás
cikkeket posztolgat a semmiről. Minap összefutottam az egyikkel. Úgy tett,
mintha nem venne észre. Hirtelen irányt váltva el akart sietni, mint akinek épp
akkor jutott eszébe halaszthatatlan dolga, ám zavarában szegény nekikoppant egy
útjelző táblának. A sajnálat elnyomta a kitörni készülő nevetésemet. Emezt évek
óta hívom egy nyilvános fórumra, beszélgessünk közönség előtt. Folyton talál
kifogásokat, miért nem ér rá, pedig stúdióban gesztikulálva szívesen szakért.
Egyik értelmesebbel már odáig vittem, hogy a vonatkozó írásaimat publikálás
előtt elpostázom neki, legyen ideje fölkészülni, ellenvéleményezni. Emitt napi
szinten hurkás amazon dörgedelmesen kinyilatkoztat: mindenki tapló, csak ő a
helikopter. Azt hiszi szegény, tizenkét dühös némbertől menten szerteugrik a
politikai paletta másik fele. Jelzem: nem. Nem fog. Ahhoz nem elég
posztolgatni. Ahhoz ki kell hívni odakint Orbánt, idehaza meg Pásztort. A Duna
vagy a Tisza jegére. Ott aztán meg kell mérkőzni velük. Ehhez erő kell. De az
nem gond, addigra velük lesz az Erő, mert a rózsaszín vízióik szerint akkorra majd
valami univerzumi csoda folytán megszűnik a gravitáció, és huss, elszáll a
Viktor meg a Pista is.
Ez a plánum. Szép kilátások.
Hajrá. Pompás ez a következetesség az illúzióik kapcsán.
Micsoda szerencse, hogy ők
aztán sosem váltogatják az értékeiket, a szövetségeseiket, úgy mint más az
alsógatyáját szokta. Nem olyan fából faragott a gárda: ha szaros, hát szaros az
a gatya. Legfeljebb varratnak rá egy másik pártlogót, kitűzőt.
Nehéz eldűlőzni rajtuk. Sok
türelmet, megértést, olykor emberi szánalmat igényel, ezért olyan nagyon
behatóan mostanában már nem foglalkozom velük, pedig nem ártana. Régebben
tömérdek vidám percet okoztak. Kár, hogy már akkor sem volt a gyalázkodástól
elvonatkoztatva semmilyen önálló ötletük.
Tényleg ránk férne egy épeszű
ellenfél, akit tisztelni és becsülni lehet. Akivel méltó lenne küzdeni úgy a
tettek, mint a szavak szintjén. De ez nem adatik meg egykönnyen, míg Budapesten
büdös bogárként padlón fetrengenek, elvtelen, hajmeresztő alkukat kötnek,
nálunk meg csak sodródnak, nyilatkozat nyilatkozatot követ, érdemi cselekvés
hiányában tátognak, hátha bejön a gravitációs trükk és egyedül maradnak a
porondon, ahol most bohóckodnak.
Szenvedjenek tovább,
provokáljanak alpári módon. Csússzanak, másszanak, essenek hasra. Nevettessenek.
Ennyit tudnak. Aztán menjenek. Gyér taps. Függöny le.
Pk
(forrás: joreggeltvajdasag.com, 2019.02.16.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése