 |
INRI - festményem gipszkarton, tempera, akril, szén 40 x 60 cm |
Szép álmot láttam az éjjel. Jobb, ha
megszokom a gondolatot, hogy én is részese vagyok az álmaimnak. Ízlésem, tudásom,
vágyaim, megszokásaim és más egyebek mellett kerekedik ki belőlem az éjszakai
kép. Be kell látni: nem tiszta lelkű kívülállóként szemlélem önmagamat, hanem
nagyon is tevékenyen formálom az önképem. Néha jól. Mint tegnap. Néha meg
kifejezetten rosszul. Azoktól az éjjelektől mentsen meg ezután az ég! Azokon az
éjjeleken csurom víz volt a párnám, és mikor fölriadtam, úgy szakadt föl
belőlem a sóhaj, hogy az tán nem is az volt, hanem zokogás. Elmetszett sírás.
Az álom sodrában játszódó drámám, tragédiám. Ahogy tetszik.
Kimerevített pillanatképek
reflexből jönnek. Amolyan tépett foszlányok az idősíkon, ami meglehet ugyanúgy
nem sima felület, mint ahogy azt mondjuk rá, hanem a képzeletünktől távol eső,
megfoghatatlan, kusza valami. Amorf. Vagy gombolyagszerű. Macskák pofozta,
összegabalyodott fonalgombóc. Sok átfödéssel, gubanccal, csomóval. Meg persze
szakadt szálakkal. Én így is el tudom képzelni az időt.
Tehát csudás álmom volt.
Álltam a szélben, odahaza. Időtlenül. (Száz év vagány.) A pontos helyet sem tudtam meghatározni. Sötétség vett körül,
de otthon voltam, meg vagyok győződve róla, mert csak az otthoni súlytalanul
fekete éjszakák tudnak ilyen puhán átölelni, ilyen jószagún, gyengéden, de
határozottan, kémény-koromszínűn, és mégis biztonságot sugallva. Dilemmám egy
szál sem volt. Álltam az otthoni éjszakában, fölismerés híján, ám bizonyosságtól
telve. Eseménymorzsákat sodort elém a szél. Vastag nyakú fák susogását lehetett
hallani, valahol kiterített ruhák száradhattak, öblítő illata, virágillat
érződött, óra is tiktakolt – szakasztott úgy, mint Cz. kidurkált fehér, zománcos vekkere, a szekrény tetején üti a
másodperceket mióta kaptam, odaföntről vigyázza a falatnyi konyhát –, bőséggel
áradó, viszont érthetetlen monológ hangjait is elém görgette a huzat, s csak
álltam, nem törődtem semmivel. Csapta üstökömet a szél, és olyan érzésem
támadt, mintha homlokon simított volna egy hideg női kéz. Rendíthetetlenül
feszültem a szélbe. Már-már csökönyösen. És mégis jólesően. Nem volt ingatag a
helyzetem, noha a történet, amibe benne találtam magamat tartogatott
meglepetéseket. Szórakoztató volt, olykor kicsit kemény, máskor meg gyomorszorító.
Ennek dacára kedves mozzanatokkal volt kibélelve, még ha vázlatszerűek voltak,
akkor is. Skiccekben, firkálva tünedezett föl megannyi emlékszilánk. Ahogy az
októberi szél hordja a faleveleket. Arcomba csapódtak, majd tovatűntek.
Embereket láttam, az alakjuk
kontúrja kirajzolódott a sötét háttérből. Mozogtak, mentek valahova. A
lépteikhez percegett az óra, mintegy zenei aláfestésként tercelt a mutató.
Látni nem látszott semmi. Csak hallottam. A számban éreztem a réz ízét. Tisztára,
mint kiskoromban, amikor megnyaltam a mozsár pisztillusát. Sós-savanykás, fanyar
volt. Fintorogtam tőle. Most csak elhúztam a számat. Ebadta! Akkor inkább mazsolás
kalácsot kóstolok. Ámbár nem szeretem az édességet.
A szelet azonban nagyon. Ha a
hátamba fúj – még jobban. Így sem volt rossz. Böjti szél fújt, egyenletesen.
Mutatott valamit. Aztán elvetette. Pont olyan hanyagul, ahogy a kártyalapot
dobjuk mögénk. Azt azért észrevettem, hogy semmi nem úgy van, mint amilyen
volt. Tán csak a reklámtáblák felirata nem változott. De a folyópartot arrább
mosta víz. Kicsit lombosodtak az északnak dőlő nyárfák, alattuk kanyarodott a
strandlejáróhoz a betonút, fűcsomók kukucskáltak a járda peremül szolgáló kantra
rakott téglák hézagjaiban, kikirics szaglott, megunhatatlanul jó volt a levegő,
„tiszaias”, hűvös, a töltés mélypontján még hűvösebb. Ahogy az lenni szokott.
Ronda de praktikus házak voltak az utcákon, ahol, ha padokra ültek nyugdíjas
tanárok, akkor terítőnek is beillő újságokat olvastak napszemüvegben, fejük
búbjára tolt vadászkalapjukat időnként megbökve studírozták a politikát.
Izzadtak hozzá, mert a lódenkabátjuk már rájuk melegedett. Ám mivel április
közepe szeszélyes, még nem rakták el a téli holmik közé, a kötött pulóverek
mellé. A sétányon öregasszonyok sétáltak, meg néha egy-két kutyás ember. Túl
ápolt arcú, görögös fürtű fiatalember biciklit tolt maga mellett. Arrébb gólya
lépdelt a kötésig érő fűben. Le-lehajolt. Szöcskézhetett.
Április volt, álmomban is.
Április és húsvét. Majdnem igazi nagyszombat. Azt sem tudom már alkonyodott
vagy éppen virradt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése