NAPLÓ - 118.

A novemberi útjaim mindig befelé meg visszafelé vezetnek. Az esztendő terhe ilyenkorra érik be. Előbb csak sejtésként jelentkezik, aztán szép lassan, a novemberi napok múlásával tudatosul, hogy mit veszítettem 2020-nak a révén, és mit nyertem a vámon. Ebben a gyöngén ázott, barna színűre festett időben az álmaimban is mélyeket sóhajtok, mezítelen lábam már a takaró alá húzva találom reggelente, és hosszan, édesdeden tudok aludni, mint a cipókenyér.

Van, hogy csak ülve maradok az íróasztal mellett. Teát iszok, egy Zuglóban megbúvó árnyékos ház udvarának zugpiacán vettem. Jobbára szárított erdei gyümölcsökből áll. Tarkabarka válogatás. Tulipirostól a szénfekete szödörig, tucatnyi termény, magvak is. Egy szarkalábas szemű néni árulta, pirospozsgásan mosolygott, mintha nem evilágból való volna. Mellette rózsaszínűre hízott kövér hentes ajánlgatta a pecsenyekacsa húsokat, egy-egy falat füstölt kacsamellel biztatva, hat-hét kofa pedig almásládákon, vagy a betonra terített ponyvákon mindenféle zöldséget, gyümölcsöket kínált. A bejárat mellett kecskesajtot és háziszappant lehetett kapni. A zsebkendőnyi kis piac kapujára széles ákombákomokkal ki volt írva: biotermékek piaca.

Behajtott a kíváncsiság. Hiába, hogy szemerkélt az eső. A tökéletességtől mindig tartottam, s mára a viszolygásom az idilltől csak még dacosabbá tett. Mit nekem zegernye idő! Piac van: vis maior.

És már kóstoltatták is velem a libatöpörtyűt, kisujjnyi mangalica szalonnát szelt nekem egy bácsi késsel, szárított gyógynövényekkel együtt akácméz kínálta magát, és gusztusos pántlika volt mindenen, a dunsztok közül pedig a cseresznyebefőttől a vegyes savanyúságig meghökkentően széles választékot leltem. Régebben sem volt rám jellemző, ma meg már pláne nem vagyok rest megkóstolni a lecsempült bögréjű aludttejet, a mosdatlan birskörtét, a gombás kosár betört kalapú portékáját, nyersen, kevéske sóval hintve, azonmód, mit sem törődve azzal, hogy az ördög nem alszik. Szemérmetlen lettem és kíváncsi.

A piacocska határozottan tetszett. Akárha egy tűzfalak közé szorult mesterséges, mesebeli kis katlanban lettem volna. A teret övező bérkaszárnyák vakolatán zöld és rozsdavörös vadszőlő kúszott, a leveleik fonákja alatt ott lappangott az elmúlt másfélszáz év minden pesti titka. Szinte vártam, mert a nedves levegőben lógott, mikor toppan mellém Nemecsek Ernő, Hektor kutyástul, hogy utána egy drótos tót kordéja guruljon be nagy zörgéssel, elnyomva a kintornás klimpírozó melódiájának hangjait. Majd jöhettek volna loppal, nesszel, akár az éji madarak a Nagy Háború utáni rongyos pályaudvari vagonlakók, megannyi székely középnemesi család, Bácskából elmenekült kishivatalnok, a Felvidékről elüldözöttek tízezrei, egymás után, a szitáló esőben lépdelve valami avítt katonanóta dallamára. Finoman, cizellált bánatával, de némi gúnnyal a szája szegletében egy cilinderes esszéíró is előballagott valahonnét, körösztöt vetve csuhás franciskánusok vonulnak libasorban, nyomukban végre egy ismerős arc: előkerült Gróf Tisza István, igaz halotthalvány az arca, de a lőtt sebéből még mindig szivárog kiontott vére, a főzelékek, a füstölt oldalasok és a sajtszag mintha vonzaná a tovatűnt idők alakjait. Az élet abszolút rendje, a köznapi piaci forgatag mutatta meg legtisztábban a halált. És hamarjában rá is eszméltem a valóságra. Azon a csöppnyi termelői piacon a huszadik század ott hevert előttem, mint egy szíven döfött angyal.

Iszom a teát, markáns az áfonya aromája. November elején odakint most mécsesek lángja világít. Ezek az apró fények olyanok egyenként a sötétben, mint a másvilági látomások. Tisztítják a lelket. Sok dolguk van.  

Pk