2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2020. november 7., szombat

NAPLÓ - 119.

Járási bozótos

Ez idő tájt már csöndös duruzsolással múlnak az őszi napok, ezért a nyári emlékeimet csak nagy óvatossággal merem számba venni. Inkább nézek a lábam elé. Fölhánytorgatni a múltat? Ugyan mit érni el vele? A lélek ősz közepén, Mindenszentek után, akár az álomra készülő vadméhfészek. Kár tüzet rakni alá, kár füstölögni. Jobban teszem, ha a keletnek rúgó fellegeket kíséri a tekintetem, arra, amerre a ködcsomók bolyonganak. 

Közben figyelem, ahogy az árnyak a zuglói épületek felszínét karcolják. Ezek a házak a sok ablakkal éppen annyira nyomasztóak, robosztusak, ráncos bőrűre öregedettek és tömörek, mint amennyire elegánsak, légiesek, nemes arcélűek és szerethetők is tudnak lenni. Nyugalom, erő sugárzik a házsorok egységéből. A szögletek a tintával csöppentett novemberi látványon nem hivalkodóak. A részletek is mintha belemosódnának a pasztell ég aljába. A járdaszegély mellett ágaskodó útjelző táblákról egyre több zománc pattan le, mivel a horganyozott bádog idővel magától is meghajlik, behorpad, megfakítja a napfény. Elöregszik minden: a fém, a fa, de még az égetett tégla is. Tegnap még egy féltenyérnyi rozsda a parkolni tilos tábla közepénél olyan volt, mint egy szárnyszegett galamb. Mára kitárt ajtószárny lett, amiből hiányzik egy deszka.

Egyedül a platánfáknak a szürke égbe mártott ágvégei billegnek egykedvűen, akárha részeg zongorista ujjai kaparásznának valami sötétre vénült billentyűzeten. Bírom az őszt, szeretem. A hangulatával, ahogy a napsugarak egyre lejjebb szoknak a tűzfalakon, ahogy leszorul a járdákról a meleg, ahogy az aszfalt dermedt cápa színűre válik napközben, éjjel pedig a hideg fényeket tükrözi vissza…

Ezek mind-mind egyfajta konok tárgyilagosságot sugallnak. Akkor is így van, ha olykor az értelmet megbontja egy kósza emlék. Néha éhes és fáradt lesz a szív. Teljesen megmagyarázhatatlanul rátör az emberre a csillagok között sem mérhető üresség érzése, és ilyenkor a homlokot hozzá kell szorítani az utcán egy öntöttvas kandeláber oszlophoz, le kell húzni a lázat, mélyet sóhajtva muszáj a következő lélegzetvételre összpontosítani, hagyni kell a dolgok összeroppanásának veszélyét jelző belső remegést, múljék el magától. Az én széthasadását megelőzendő: meg kell állni. Mozdulatlanul be kell várni a mondhatatlan szomorúság érzését. Szembe kell fordulni vele.

Nála nélkül meglenni meglehet, ez valószínű. Másoknak talán sikerül is, nem tudom. Nekem nem.
Szimbóluma valaminek ez az őszi keserves érzület. Rásegít érezni. Intim titkokat sugall. Hogy valakit azért szerettem, mert maga volt a megtestesült Dalmácia. Akadt, aki azokra a porcelán csészékre emlékeztetett, amiket apai nagyanyám vitrinben, elzárva tartott. (Csontszínűek és kék, meg óarany szegélyű volt az a kávéskészlet, külön melléjük míves, fodrozott nyelű kiskanalakkal. Biedermeier kincsekként tartottuk számon az összeset.) Volt aki színésznőt alakított, volt, aki cigánylányt, volt egy forradalmár lelkületű tincses amazon, és flörtölt velem egy időtlen, ősi melódiára hasonlító is. Kartonból, bronzból és Brač szigetéről való márványból mintázott alakok karoltak belém, papír sziluettek meg édes illatú hársfa szobrok, kavics simaságúak és forrók voltak, mint a tűző napon felejtett alma, és a szomjazó testek vonala úgy lágyult egybe, mint ahogy Orompart alatt a mandulafás lankák hajolnak egymásba. November, "n" betűvel írva: nehéz hónap...

Amikor elhagy, sosem néz vissza ez a különös emóció, noha alappal gondolom, mert jó ideje már tudom, hogy okkal, céllal érkezett, és többnyire dolga végezetten távozik. Adót fizettet. Röstellem leírni, minek az adóját.   

                                  Pk

Nincsenek megjegyzések: