Sokáig tartott az eszmélésem, de aztán végül mégiscsak rájöttem: szerencsés embernek mondhatom magamat. Jó darabig azt hittem, amit az őseim, amit a földijeim zöme manapság is vall, hogy sok minden más mellett azért mégiscsak a vagyon a mérce.
A Van. Az a valami.
Tétova, filozofikus óráimban még ma is úgy gondolom, tulajdonképpen igazuk
lehet azoknak, akik a VAN szerint ítélnek hasznos és haszontalan embereket.
Csakhogy a VAN nem feltétlen pénzt jelent, amit Szent Ágoston úgy utált, hogy
„az ördög szarának” nevezte. Van, vagy lehet ház, ingóság, juss, földek,
anyagiakat hozó sikeres vállalkozás, jobb gépkocsi, márkás karóra, ékszer,
arany, ezüst étkészlet: ezek mind-mind az ember zsebét gyarapítják. Ám abban
egyetérthetünk, hogy sem az ezüst eszcajgot, sem az Audi nyolcast, sem a
sokadik társasházi lakást nem temetik el velünk. Azaz, amikor a föntiek
megküldik a prekommandót, legvégül mégiscsak csupasz tenyérrel latolnak meg valamennyinket.
És lehet tartani attól, hogy a rózsaszín ujjbegyűek, a puha bőrűek
kedvezőtlenebb besorolást nyernek majd, mint azok, akiknek a fekete rámás körmű,
bütykös kezüket ráncosra marta az életen át tartó kíméletlen dolog: a kaparás.
A létfenntartás kényszere.
Mindenesetre a VAN-nak az anyagi vetületen túl akad riválisa. És akinek nincs
sok mindene, az hozzám hasonlóan nagyon jól teszi, ha ezt mihamarabb
észreveszi. Nem tudom pontosan mikor következett be, csak azt tudom, hogy
előbb-utóbb a magamfajta ebrúdon lévő is ráébred arra, hogy a neki szánt
csapáson tulajdonképpen teli puttonnyal halad a célja felé. Miből ez a
fölismerés? Abból, hogy vannak irigyei.
Megvetem az irigy embereket. A kicsinyeseket, az önzőket, a gyávákat is, mert
lélektelenségüknek pont az a bizonyítéka, hogy ilyenekké váltak. Nem véletlenül a hét
kardinális bűn – gőg, kapzsiság, bujaság, irigység, mohóság, harag és lustaság
– közül majdhogynem dobogós vétek az irigységben szenvedés. (Nem a
tízparancsolatban leírtak az élet igazi irányadói. Azok inkább ajánlások, és
a benne foglaltak csak következményei a hét főbűnnek. Szerintem. Nem vagyok
teológus – én így gondolom.)
Egy másik emberre irigykedni egyben vallomás önnön magunk sikertelenségéről, a
saját keserűségünk látlelete. Ezt leplezendő a legegyszerűbb ítélkezni mások
felett. Hisz azt szólják meg leggyakrabban, arról beszélnek, írnak utálkozva,
akire titkon, a lélek mélyén irigykednek. Ilyen egyszerű ez.
Az anyagiakon túllépve, de azokat nem megtagadva van egy másik gazdagság is,
ami legyőzhetetlen fegyver az irigyekkel szemben és nem mellesleg sokkal időtállóbb
mindenféle ingóságtól. Nevezzük adottságnak. Mindenféle adottságnak:
kézügyességnek, gyors felfogóképességnek, egészségre való hajlamnak, tiszta
életszemléletnek, természetes szorgalomnak, fogékonyságnak a jó kedélyre, helyes ítélőképességnek, örökölt
tehetségnek a létezés bármely területén, a legszimplább iparos munkától a világ
bámulatát kiváltó művészet tökélyéig – végteleníthető a sorolás. Ebből
valamelyik mindenkinek megadatott. Kérdés, miként sáfárkodik vele, vagy mint
jeleztem, egyáltalán tudatában van-e a gazdagságának? És ha igen, él-e vele,
vagy elszórja? Használja-e okosan, vagy elfojtja, mert megijed a lehetőségeitől,
azaz önmaga nagyszerűségétől? Itt settenkednek mögöttünk ugyanezek a ránk
vonatkozó kérdések minden nap. Jómagamnak is sűrűn fel-felteszem némelyiket. És a
választól sűrűn leszek libabőrös.
Mit kell látnom? A becsvágy munkál. Az meg unokatestvére az irigységnek.
Bizony. Ebbe némi öngúnnyal bele kell nyugodnom. Utána meg kézzel-lábbal
kaparok a sikerért, amit viszont csak vézna vonalakkal tudok meghatározni. Mert
mi számít sikernek? A bejegyzésem elején felsorolt, pénzben kifejezhető
vagyontárgyak birtoklása? Aligha. Egyszerűbb azt hinnem, az a siker, amikor
eltökéltségünk nyomán megvalósulnak a terveink. Amikor a vágyaink
beteljesülnek. Ha így nézem, rögvest elégedettségre lenne okom. Lenne, de
nincs. Egy csomó plánumom félkész. A hacienda, a templom, a lakás, a regény, a nyári
tárlat anyaga, a filmterv, a vizsga… Rengeteg dolog. Menekülni előlük nem
tudok, mert nincs az a passzus, amivel ezektől a magamnak tett vállalásaimtól
dezertálhatnék. A helyzetemet nem akarom összehasonlítani senkiével, így nem
sarkantyúznak bizonyos kényszerek. De az elkezdetteket szeretném megcsinálni,
látni, élvezni. Mindezekkel – vigyázva, hogy a lustaság főbűnét el ne kövessem
– csak egyvalakinek tartozok. Költői a kérdés, kinek.
Pk
Pk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése