Év vége. Vasárnap. A falusi kicsiny kőtemplom tornyában feleselni kezdett egymással a két harang. Nincs tartalmasabb, mélyebbre ható zene a harangok szavától. Olyan, mintha egy nagyon érett, bölcs ember a fejét ingatva, torokhangon magában dünnyögné, elümmögné az életét. Ahogy kondul az idő ott fenn a tornyokban, úgy halad a létezés lassú folyamként, ciklikusan, áradva és apadva, felszínes locsogással és mély fájdalmakkal a teljes bizonyosság felé. Jó hallgatni. Azt érzem ilyenkor, hogy nem dacolok. Hogy egy kicsit – mégis – mindenkihez hozzátartozok.
A decemberi tavasz fényében más formában mutatkozott az ortodox templomocska, nem a szokott, behatárolt, merev módon valami furcsa hitet közvetített. A levegőt tömjén illata festette édesre. Egy bágyadt szárnyú légy mászkált a vakolatlan kőfalon, aminek íve mögött a falu régi temetője szunnyadt: vasalt, bazalt lapokkal födött sírok, szűk kripták zsúfolódtak össze egy zsebkendőnyi parcellán. Bánat nélkül megadták magukat a múltnak. A pravoszláv templom bejárata előtti hórihorgas cédrusok a kanizsai Jézus szíve szobornál hajdan vigyázó két jegenyenyárfát idézték: pont úgy nyúltak az ég tükre felé, mint régen azok a bácskai társaik, akiket szégyentelenül kivágatott a hálátlan emberi akarat. Szívben otthon jártam. Fejben meg itthon, az öbölben voltam. Mindig megmagyarázhatatlan számomra ez a kettős léttudat. Libasorban fésült szakállú, apró kontyokat viselő pópák jelentek meg. Egy bibliai prófétákra hasonlító jól megtermett, tiszteletet parancsoló, ősz metropolita vezette őket. A kezében lévő fém kereszt közepét férfiak és nők csókolták. A tömegben sűrűn vetettek keresztet. Némelyik kendős nő félhangosan imádkozott.
Álltam a vasárnapi napsütésben. Figyeltem a harangköteleket rángató öreg, montenegrói halászokat, miközben a tengerpartot édes dallamú, szelíd hullámnyelvek paskolták. Máshol már villanyáram dolgozik a templomokban. Másodpercre beállítva, időzítetten áll munkába a harangszerkezetet mozgató motor. Délben kattan a riasztó és mindenhol a Dél-Alföldön harangzúgás terül szét a tájon. Nálunk, a Tisza mellett is. A precíz, komponált ritmusú, érces hangzású bimm-bammok kisgyerekkoromtól ismerősek. Külön tempójuk, hangszínük van a nagytemplomi harangoknak: összetettebb a játékuk. Nem hiába, hisz többen vannak. Egy iramodással kijjebb, a Kistemplom tornya szerényebben, magas hangon kíséri a város belsejét uraló, háromhajós, kívül neogótikus, belül pazar neobarokk társának a szavát. Amióta az eszemet tudom, habosan olvad széjjel a kanizsai harangok mondandója. Parancsszóra, kiszámítottan. Bezzeg emitt, az öböl ortodox kis ékszerdobozánál az ember rezzenti ki tűnődéséből a harangot. A kötelek bolyhos végét arra érdemes férfiak ragadják meg, kidagadt nyaki ütőerekkel, szuszogva rángatják, húzzák a tornyokban lakozó bronz hangcsészéket, hogy a szent kolompszó egybe hívja a nyájat Szent Szpiridon tiszteletére, akinek oltára tövében most vasárnap is százával égett, fénylett az a rengeteg gyertya. Feszülő szívvel, öntudatlanul húzódtam a sárgásan izzó gyertya-katlanhoz. Arcom hevítették a kanócok hegyén táncikáló lángok százai. Örömöt és szomorúságot egyaránt éreztem.
Szóltak a harangok. Engem emlegettek, rólam meséltek, nekem. Láttam magam a pálmák árnyaiban és a Járás szikesébe vájt szekérnyomban. Szegény voltam és párás kikötőkben jártam, ahol gazdag is voltam, mert minden hajnalban fölébem hajolt a tegnapom tanulsága, hogy már élhettem erdőben, hegycsúcsokat mászhattam, feküdtem hanyatt a Körös kanálisa melletti kamillás fűben, térdet hajtottam toszkán katedrálisokban és volt, hogy leborultam egy dűlőút korhadó feszületének a tövére. Vándoroltam szőlősdombok között, kék mezőkön, görnyedtem evezőlapátra és zörgött alattam leeresztett kerekű bicikli. Kapaszkodtam vitorlába, kantárszárba, hinta kötelébe, egyszer egy nagyon magas hely korlátjába is, hogy aztán sorra elengedjek mindent, zuhanhassak az Ég parancsa szerint.
Akkor és ott, 2022 decemberének utolsó vasárnapján kicsit a végtelen felé mehettem. Köszönet érte, Szent Szpiridon.
Pk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése