 |
| Belváros - képem 30 x 42 cm |
Az utcámban számos nagy ember lakott. Ezt a mondatot
nem tudom a nagyképűség megnyújtott árnya nélkül leírni, pedig egy darabig gondolkodtam rajta, hogy lehetne szerényre igazítottan, csöndben aláhúzva
jelezni, hogy önmagamat dehogy sorolom közéjük.
Ha netán meg azt írom, hogy a Damjanich utca sok híres embernek adott otthont,
én is itt lakom: még rosszabb.
A félreértések elkerülése végett
mondanám tehát, hogy bár a VII. kerületi Damjanich utcában majdnem minden ház
falán egy-egy emléktábla jelzi hogy ott élt, vagy
alkotott valami nagyszerű valaki, és naponta böngészem a márványba vésett
illusztris neveket, mintegy mellesleg, ám tényként közlöm – itt van a garzonom
is.
A lakásban a munkám. A mentsváram. Ide húzódok el. Mikor dolgozom, nem érdekel más. Ilyen együgyű, egy srófra járó vagyok.
Az utcámban a márványtáblákon szereplőkkel szemben nincs nagy művem. Az életem
is egyszerű. Nem taszigál semmi a zsenialitás felé. Nem fogok klasszikus
zeneműveket komponálni, vagy az ezerszer játszott színpadi produkcióm után hajlongani
a hangos ováció közepette. Nincs bestsellerem, Kossuth-díjam, államtitkári pozícióm,
dandártábornoki rangom, és alighanem már olimpiai érmem se lesz.
Ülök az íróasztalomnál. Írok, firkálok, esengő akarat nélkül. Arra vigyázok
csupán, hogy amit csinálok, abban legalább nekem kedvem teljen. Mást nem
kívánok. Teljesítmény-centrikusság, kényszerű sikerhajhászás nélkül is pont úgy
élek, teszem a dolgomat, mint korábban. Ilyetén felelősségem sincs, vagy ha igen, csekély a jelentősége. Nem
rettegek, feszengek. Örülök, mikor egy szó mögé nézve látok valamit, amit
később esetleg képszerűen ábrázolhatok a saját értelmezésem szerint. A
szobában vagyok, körülöttem vásznakkal. Néha együtt lehelek a festékek szagával.
Beragadhatnak a billentyűk, a kéziratok gyűrődnek és a sarokban rendszerezésre
váró cédulákon egy régi tervem. Majd megírom, sóhajtom egykedvűen, némi
lelkiismeret furdalással. Délben tésztát főzök, és közben a tegnapi filmben
elhangzott nagymonológon nyámmogok.
Esténként, ha lemegyek az utcámra, a platánfák alatt fülelem a trolibusz huzalok
reszelős zizegését. Nyomot hagy a levegőben a város zaja. Megnyugvás híján éjjel is zihál a környék, pedig mostanában sűrűn és gyorsan alkonyodik, mert átállították
az órát. Úgy tudni, sokak időérzékét összezavarta.
Pk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése