A nők köszöntése

A nő a biológiai értelemben vett nőnemű felnőtt ember elnevezése,

 szemben a hímnemű felnőtt emberrel, a férfival.

(Wikipédia)

Kass János: Ádám és Éva

Tavasz közeleg.

Gerlék búgnak az ágon, megszólaltak az első madárkák és már láttak gólyát Magyarkanizsa környékén. Ébred a természet, meg a vágy: emberben, állatban egyaránt. Az élet újulni szeretne. 

Mostanában elalvás előtt egyre többször gondolok a hajdan volt nőkre. 

Lányokra, akikbe szerelmes voltam. Akiknek fogtam a kezüket, kísérgettem őket; akik legtöbbször inkább voltak barátok, mint testi kapcsolatok. A velük megesett nagy beszélgetésekre. Parfümjük illatára; arra, ahogyan gesztikuláltak. Némelyek fújták a füstöt, mások csilingelve kacarásztak.

Megint mások tudtak hallgatni, a kellő időben szépen visszanézni.

Csöndös kérdést föltenni. 

Jól megfontolt válaszokat fogalmazni.

Évődtek, vitáztak, vagy látványosan megsértődtek, hogy utána gyorsan kibékíthessék őket. Kegyetlenek voltak és szerethetően bohók. Százféle trükkel vágtak át, de ártatlanul tudtak kérdezni butaságokat.
Örültek az ajándékoknak: csacska apróságokat becsültek, és évekig emlegettek egy vásári műanyag-gyűrűt. De a nagy dolgokra fittyet hánytak. Az erőlködést finom ösztönükkel megérezték, és könnyed eleganciával elutasították. 

Megannyi lány, asszony képe dereng föl esténként. 

A nevük mellett néha már hiányzik az arc, halovány körvonalaiban inkább a gesztusaik maradtak meg. Ellibbenő árnyékuk mégis ott kísért valahol a lelkünkben, mélyen legbelül szunnyadnak, hogy ilyenkor tavasztájt, ha egy élet leltárát végzi az emberfia, kinek-kinek előtűnjenek.

Híresen szép magyar nőink minden koron kísértek bennünket. Nélkülük csonka lenne a magyar história, az irodalomtörténet.

A legkorábbiak szentekké lettek. Erzsébet és az ájtatos Margit középkori alakjai pontosan mutatják miféle felelősség, elhivatottság jellemezte néhai nagyasszonyainkat. Gertrúd bajor volt, Melinda meg spanyolföld szülötte, tragédiájuk azonban annyira magyar, amennyire emberi. Mátyás Beatrixja a reneszánsz Itáliát varázsolta a Duna-kanyarba, Izabella, pedig a hatalma csúcsán lévő török szultánnal volt kénytelen tárgyalni. És hogy mennyit ért egy nő acelos lelke: példa erre Zrínyi Ilona története, aki éveken keresztül védte ostromlott várát a vérzivataros időkben, miközben Európa műveltnek mondott nyugati fertályán a Loire-menti barokk kastélyok tükörtermeiben orgiákat tartott a „legkeresztényibb király” és pezsgőt hányt a francia udvar népe. Amikor Munkács várát két év után Caraffa generális nagy sokára bevette, II. Rákóczi Ferenc anyja édesanya, harcos, politikus és nő tudott lenni, minden körülmények között.

Vagy itt vannak az irodalmi múzsák!

Hány és hány költő, író, énekmondó magyar férfi ihletője, éltetője volt szép járású nő, reménytelen szerelem vagy beteljesült házasság! Balassi Júliája, és Petőfi Júliája között mintegy két és fél évszázadnyi űr tátong, de a szerelemtől átitatott sorok ugyan azzal a hévvel lángolnak és az egyetemes irodalom máig számon tartott gyöngyszemei.

Krúdytól szebben talán senki nem írt még nőkről és csélcsap udvarlóikról. Szindbád történetei mindennél ékesebben példázzák azt a szüntelen párharcot, ami nő és férfi között zajlik az idők kezdete óta, és amit - míg a világ-világ - soha nem fogunk végérvényesen megnyerni, mert egyikünk sem tudja elveszíteni.

Ilyen egyszerű ez.

Aztán meg illik szólni arról a tényről is (mert az emlékezet mostanában parancsra szokott véges lenni), hogy Tormay Cécile személyében a második világégés előtt komoly esélyünk volt az irodalmi Nobel-díjra. Ki az, aki ma az írónő regényeit ismeri? Pedig a 20. század első harmadában az egész világ ünnepelte és olvasta. (A minap egy kaktuszokat növesztő kertészé lett a rangos díj…)

Nem szabad elfelejtenünk a madárcsontú pesti medikát, akit bestiális kegyetlenséggel akasztottak föl egy hazug rendszer pribékjei. Ahogy nem kell megfeledkeznünk az összes nőről, lányról, asszonyról, anyáinkról és nagyanyáinkról, akik úgy élték le életüket, úgy élnek közöttünk, hogy nekünk a kedvünkre tegyenek.

Figyelmeznek ránk; ápolnak, irányítanak; és ha már minden kötél szakadni látszik, oltalomként mehetünk hozzájuk. Mindig számíthatunk a szeretetükre.

Ezt nem árt észben tartanunk.

A legkevesebb, hogy csöndös szóval megköszönünk nekik mindent.

Emmuska nőnapi ajándéka

Pósa Károly