 |
| Dac |
Én mindig a partodon álltam.
Pedig most a sirályok se hókák,
Hanem rongy feketén sötétek.
S voltak olyan bomlott percek, órák
Mikor a szitok volt fohász,
S az ima volt a vétek.
Gyakran hittem, s kerestem a kincsed.
Hármas rétegű szavak azok.
Gyémánt hang mi szólt? Hideg, karistoló?
Falrahányt borsó. Rothadt fából volt
– igaz nem arany -, de koporsó.
Én mindig a partodat fogtam.
És a hűs vízben, halvány tükrödben
Arcomat még ma is fürösztöm.
Tétován vélem úgy, hogy ez mind-mind
Szelíd érzés, és nem csak ösztön.
Benned hagytam magam, s parázslott
Bőszen szikkadt a bácskai por.
Jégcsapból se víz fakad mostanság,
Ez nem nedves, hanem aszályos kor.
A Nagytemplom megsüppedt. Nem őriz.
Csak a rám boruló eget tartja.
Felhőt cibál a vén vörös kőris.
Mának int, de múltba mar karja.
Torony fénylő, sárgaréz körösztje
Karcolja tán folyamod hátát?
Kérdezem félve: szabad-e? Ereszt-e?
Adjak-e neki, kegyelmet, hálát?
Volt, hogy csonkolt fűzfák könnye hullott.
Fájt, hogy ellenük esküdt az ég.
Hiányuk, az erdő sávja halott.
Hevertem szótlan, s mellettem feküdtél.
Meder alján évszázados holtak.
Júdás-pénz csillám fényét már látva.
Bár éltek, a szemükön érmék voltak
Szívünk sajdult bele a Bánátba.
Én még mindig ott várok, vagyok,
Hol a fűz ága föléd hajol.
Nézlek hajnalokon.
S döbbenek rá, hogy nem vagyok sehol.
Magyarkanizsa, 2012. 09. 04.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése