Félszáz éves kakukk

Serteperte Főnök szerepében: Will Sampson (1933-1987)

Emlékeznek még azokra az időkre, amikor atombiztos óvóhely nélkül nem engedtek új házat építeni?

Mennyi pince épült akkoriban! Hány alagsort, garázst, sufnit volt muszáj betonozgatni! Az emberek szidták a hivatalokat, és fölösleges pénzkidobásnak érezték a bürokratikus aggodalmakat. Igazuk volt. Az atomháború elmaradt. Ám lett helyette gazdasági válság, elszegényedés, pénztelenség, bizonytalanság. És az alagsort – nukleáris csapás ide-vagy oda - ezidáig még minden télen fűteni kellett valamivel. Valahogy. Na: ez az igazi, hétköznapi csapás…

Arról nem szóltak az akkori tintanyalók, miképpen képzelik el a családok túlélését néhány négyzetméteres sötét lyukakban? Hogyan tűrik majd a polgárok az elszigeteltséget? Mára bebizonyosodott: nem tűrik. Egyáltalán.     

Mindazonáltal a gondolkodóbbak valamit tudtak, megéreztek az ötvenes években. A második világháború utáni nemzedék alkotói már akkor nyüszítettek a bezártságtól. Meg is énekelték lépte-nyomon. A filmkészítők mellett a regényírók tudták érzékletesen föltárni, mit hozott az elidegenedés, a hidegháborúval járó szorongás, amit csak az atomfenyegetés félelme tudott fölülmúlni. 

’60 tájékán, amikor az amerikai rágógumi kultúra úgy tűnt, hogy véglegesen a világ képének egyedüli és kizárólagos formálójává válik: becsődölt minden.

A vietnámi helyzet romlott, túlnőtte magát. A nyugati életforma zsákutcája ihlette meg azokat a filmeket, zenéket, könyveket, amelyek mind a mai napig értékállóak. Még akkor is, ha azok – történetesen - Hollywood szülöttei. Megannyi börtönfilm, elzártságról, magányról szóló emberi dráma készült. 

50 éve írta meg Ken Kesey: Száll a kakukk fészkére című remekét. A könyvről annyit, hogy az indián származású író egyszeri, megismételhetetlen sikerű műve, amiért irodalmi Nobel-díjat kapott. A cselekmény egy elmegyógyintézetben játszódik, amit mifelénk csak bolondokházának hív a köznyelv. Sokszor olvastam már, számát sem tudom hirtelen hányszor: nem is érdekes. Pont öt évtizede született a regény, ami később Miloš Forman rendezésében Jack Nicholson parádés szereplésével filmvászonra is került. Nem mellékesen: fél tucat Oscar-díjat ítéltek oda neki.

 Miloš Forman filmjének forgatásán

Aki nem olvasta, vagy nézte - szegényebb egy igazi élménnyel. A regény cselekményében még lehet találkozni az emberséggel... Mai napig elő-előveszem. Hál'Istennek a szerb-horvát tévéadók is évente műsorukra tűzik, ezért ha a Dunán esetleg nem olyan a kedve a szerkesztőknek, akkor eredeti nyelven élvezhetem Nicholson ráspolyos hangját meg Denni de Vito vihogását. 

Sokakat zavar a tudat, ha az általuk egyszer már elolvasott könyvet megfilmesítik. 

Ilyenkor a mozis verzió általában csalódást vált ki.

Nem értik, miért a különbség? 

A jó könyvből hogyan lehet középszerű, esetleg rossz film? Vagy fordítva. 

Pedig egyszerű a válasz. A film egy dolog, egy mű. A regény meg egy másik. Ráadásul két különböző műfaj. Mások az alkotók, mások az eszközök. És a közönség is mindig más, függetlenül attól, hogy akad olyan, aki olvasta és megnézte, vagy fordítva. Másként olvasunk valamit, amit utána másként nézünk meg. Hogy az értelmezésről és a hangsúlyokról most - helyhiány miatt - említést se tegyek.
Soha nem szabad a mozin számon kérni a könyvet. (Bezzeg a forgatókönyvet! Azt kőkeményen! Nem hiába díjazzák a megíróját...) Ugyanígy: fölösleges a leírtakat keresgélni a moziban. Netán a színpadi változatban.

Még a Gyűrűk ura - ami köztudottan a trilógia már-már betűhív tükrözésére törekedett - sem engedhette meg magának, vagy érte azt el, hogy a karakterek, a párbeszédek, a könyv hangulata száz százalékban visszatükrözze Tolkien úr leírt gondolatait.

Ettől függetlenül jó a film. Mint a Száll a kakukk fészkére is. McMurphy szerepében Nicholson lubickol, az összetett egyéniségű figurákat mindig szépen tudta hozni. Az utóbbi évtizedekben* bizonyított több filmben, nem kell dicsérnem. A Miss Ratchedet játszó színésznő – Louise Fletcher - megint telitalálat. Aki látta a Diplomás Mrs. Robinsonjaként lógó cigarettával, letűrt harisnyás lábát vakargatva, az kalapot emel színészi kvalitása előtt.

Nézzék, olvassák el! 

Megéri. 

Félszáz éve röpköd a kakukk a nem létező fészke fölött. 

Olyan alapigazságokat és értékeket hordoz a csőrében, amelyek örök érvényűek.

Amit saját fészke helyett, bennünk kelt életre.

Pósa Károly

Magyarkanizsa, 2012-09-11