 |
| Kispados néni grafit, tus 35x24 cm |
Körös
Minden városnak, térségnek megvannak a jól felismerhető jegyei. Nem a látványosságokra gondolok, hanem azokra az apró, az ott élők számára sokszor közömbös dolgokra, amiket a helyi lakosok többnyire észre sem vesznek. Legkevésbé becsülnek. Csak miután eltűnnek az életükből, a hiányuk az, ami fájni kezd. Ilyenkor fölsejlik, egy harangkondulásnyi időre, hogy megint szegényebbek lettünk valamivel.
Így jártam surbankó korom békáival. A hajdani Körös környékén lakóknak még elevenen élhet emlékezetükben, milyen jó volt a több száz méterről is tisztán hallható ümmögő, vartyogó békakórus éjjeli hangversenyére elaludni. A nyár esték nyitott ablakán beszűrődő neszek között a mocsár messzire hallatszódó lármája megnyugtató monotóniával simogatott álomba, mert mindig azt üzente: helyed és szereped van itt a világban, ide születtél közénk. Kanizsai vagy. Ez az otthonod. Ez a hazád.
Aztán zavaros, rossz idők jöttek, elmentem hazulról és mire visszaértem a Köröst föltöltötték törmelékkel, mindenféle szeméttel meg homokkal. Sziporex házak épültek a régi nádas helyén. Az első megcsöndösödött éjszakán fölkönyököltem az ágyban, számat kitátva lestem a sötétséget, a hunyorgó csillagokat és valami megmagyarázhatatlan szomorúság kerített hatalmába. Kis idő múlva ért meg bennem a döbbent fölismerés, hogy a régen hallott mocsári békák hangversenye némult el örökre. Valami megszűnt, ami addigi életem csodájának részét képezte, amivel több voltam. A száműzött békakórus a jövőben nem színesíti a nyári éjjeleket.
Azt hiszem, akkor értettem meg, hogy valami végérvényesen lezárult. Már nem lehettem többé gyerek.
Nagyutca
Szép az új ifiotthon! Kívülről nagyon tetszetős, igazi dísze a Nagyutcának. Jó, hogy az építtetők nem engedtek a kor elmeroggyant divatjának, és nem öntötték a modernség mázát a patinás épületre. Szokás azt mondani, hogy manapság újat építeni sokkal könnyebb, mint a régit helyrehozni. Hogy mennyire álságos és káros ez a vélekedés: nézzék meg Szabadkát! Sír a lelke annak, aki még emlékszik a régi utcarészekre, a századelő épített örökségére! A város központját bükkfalelkű hivatalnokok radírozzák szét. Zömmel olyan szakemberek tervei alapján, akik soha nem ácsorogtak esőben a szecessziós kapuboltozatok alatt; a szimbólumokkal gazdagon díszített homlokzatok üzenetét nem fejtették meg első szerelmükkel, és nem néztek a szemébe a szárazkapu-bejáratok mellett könyöklő angyaloknak. Ezeknek a város csupán lélektelen épülethalmaz. Munka, amit el kell végezni. De ez a fajta elvégzés inkább hasonlít kivégzésre. Már most is késő. Csak reménykedni lehet, hogy akad majd olyan szabadkai, aki korbáccsal fogja szétzavarni ezt a jelenkori vircsaftot.
A kanizsai ifiotthon viszont reményt keltően üde színfoltja maradt városunknak! Kisgyerekként jártam benne először. Pontosabban: a férfi mosdóját láttam. Sétáltunk a Nagyutcán, szörpöt ittam. Rám tört a szükség. Vis maior. A család barátja bevitt magával. Emlékszem, éppen diszkó volt, trapéznadrágos lobonc hajú nagyfiúk és lányok nyüzsögtek. Jó hangos zene szólt. Villogtak a színes lámpák. Alaposan fölizgatott a látvány. Aztán kijöttünk a hársfaszagú májusi estébe, elvegyültünk a korzózó párok, családok között és a Nagyutca közepén futottam az üzletbe, mert a sógor állt a pult mögött, és már nyújtotta a virslit. Hentes volt. Nekem, a kisgyereknek kedveskedett.
Rágtam az ajándék virslit boldogan. Ha csak lehet, nyersen eszem ma is. Sokan elhúzzák a szájukat, amikor látják. De ők nem tudják, amit én, hogy volt idő, amikor a hársfaszagú alkonyati sétákon virágos kosztümöt hordtak a nők; a férfiak ingnyaka kihajlott; az üzletek kirakatait nem ragasztották le, hanem papírmasé díszek között műszempillás kirakatbabák voltak; hogy andalogva pihente a város népe a mindennapokat, és a boldogság gyenge fuvallata akkor megérintette a legkérgesebb lelkű embereket is.
Egy nyers virsli volt az örömöm. A diszkóba pillantás kétpercnyi élménye.
Nekem mindig ezt fogja jelenteni az a sokablakos, szép téglaépület, ami – reményeim szerint még sokáig - a Nagyutca elejét kell, hogy vigyázza.
Budzsák
Járom az utcákat.
Szép az idő. Még tartja magát a kései nyár. A budzsáki árokpartokon a cigánymeggy és szilva-fácskák immáron termésük nélkül kócolódnak a sötét tinta égboltban. Elnehezül a levelük, lombjuk. Bandázó öregasszonyok ücsörögnek a házikók előtt. Szomszédok beszélik meg a napot. Tűnődőn nézik a jövőt. A Tópart szabályos utcácskáinak egyik-másikában kispadon gunnyaszt a múlt. Ráncos néni ül egymagában. Hallgatagon borul rá az est, akárha égi nagykendőt terítenének vállára. Önmagát látja a néni, befelé néz.
Ha egyszer elmúlik, ő is hiányozni fog nekünk, akik láttuk, akik tudjuk, hogy a helye ott a kispadon volt. Ki fog lépni ebből a világunkból, a brekegő nádi éjszakákkal, a szombati sétákkal, és a tűnődő tekintetű homokkő-angyalkával együtt.
Csak az emlékezetünk őrzi majd meg, mint legféltettebb kincset.
Pósa Károly
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése