Hajnal a peronon

Fotó: Srdić Igor

    
- Jó reggelt! Szintén a sínbuszra vár? Maga is korán kelt? Én is. De maga nagyon álmos. Látszik a szemén. A szeme fáradt. Sokat nézte az ekránt. Máma a fiatalok szeme mindig fáradt. Észrevenni. Pedig rossz a szemem. Az az igazság, hogy én nem is nagyon birok aludni. Lefekszek időben. Elszoktam a tévétől. Tudja, én nem szeretem a villogását. Manapság túl sokat rángatják a képet. Fárasztja a szemem. Nem is értem, idegesít. Maguk fiatalok ezt a dzsimm-dzsumm filmeket nézik, de énnekem az ilyesmi már nem köll. Míg megvolt, addig a férjemmel meg-megnéztük az Onedin-családot. Azt néztük. Minden részit láttam. A zenéje is szép volt. Magyarhangja: Gáti Oszkár. Még erre is emlékszem. Egyszer még a színházba is elmentünk! A nyugdíjasok szervezték. Az is szép volt. Kiabáltak a színpadon. Sötétben ültünk, csapkodták a villanyokat. Aztán hazamentünk és levetkőztünk. Én visszaraktam a szekrénybe a slingelt gallérú ruhámat, de szegény Sándorom kezéről szappanos vízzel tudtuk csak lehúzni a pecsétgyűrűt. Még a körösztapjától kapta, szerette azt a gyűrűt. Szerette, de ritkán hordta.  Gondolkodtam rajta, hogy ne temessük-e vele, de a Rózsa azt mondta, hogy a halottakat pár év alatt kiássák. Hogy máma már seperc alatt átrendezik a temetőt. Csinálnak benzinpumpa-állomást meg parkolót az autóknak. Lebetonozzák, aki földbe hagyja a halottját. Aztán, ha kifordítják a gépekkel, minek járjon jól valaki apu gyűrűjével? Amúgy is drága a halottat költöztetni. Így beszélt a Rózsa. Lehet, hogy igaza van. De az is lehet, hogy csak a gyűrűt akarta magának. Kapzsi ez a Rózsa. A lányomat hívják Rózsának. A lányom, de én tudom, hogy kapzsi. Észrevettük még kislány korában. Az uram, mikor beivott mondta, hogy azért ilyen kapzsi, mert nem szültem neki. Testvér kellett volna. Ma már tudom. Néha bánom. Még sírok is, ha eszembe jut. De nagy volt a szegénység. Két kézzel kapartunk. Nem mertem szülni, mert minek? Ebbe a vakvilágba? Amikor lekvárt ettünk reggelire-vacsorára? A votyárba jártam napszámba. Ott dolgoztam, csumáztunk az asszonyokkal, de tönkrement. Aztán a textilbe kerültem. Tudja mi történt? Hát, az is csak tönkrement. Hova szüljek, ha minden csak tönkremegy? Kinek? Minek? Tegnap voltam kint az uramnál. Innét majdnem látszik. Látja azt a kerek tetejű kriptát? Annak srégan által, befelé a soron köll még menni egy kicsit. Ott van az uram. Kijárok hozzá. Viszek rá virágot. Ötven dinár a piacon, de én annyit nem adok érte. Egy kenyér ára? Van otthon a kertben. Nem piacos, nem olyan szép, igaz. De teszek hozzá aszparát. Selyempapírom van, becsomagolom. Még a textilből hordtuk ki az asszonyokkal. Nem loptuk, mert a szemétbe dobálták. De kivinni mégse szabadott. Sok jó selyempapír volt ott. Csomagolásra jó. Hordtuk ki a portán titokban. Fehér volt, zizegett. Mindig féltem, hogy megfognak vele. A szatyor aljára hajtogattuk össze. Finom papír az. Majdnem olyan, mint a kertészé. Nem tudják, hogy ezt mi mindig kihordtuk. Látja, tönkrement a textil. Lopott ott mindenki, nem csak mink. Még mindig van a selyempapírból. Futja majd, ha már én se leszek. A Rózsa úgyis elviszi. Ilyen a lányom: magának való. Bent lakik Szabadkán. Jó régóta beköltöztek. A vejem a zorkába dolgozott, azért. Mindig büdös volt a keze szaga. Szappanozhatta, akkor is érződött. Harmincöt évig a zorkába dolgozott, oszt mi lett a vége? Az is tönkrement. Máma minden megy tönkre. Hiába, hogy harmincöt év. Most is büdös a tenyere. Pedig egy ideje teherautót hajt. Fáj a dereka. Még velük volt, a nagyobbik unokám megmasszírozta. Az férjhez ment Magyarországra. Ott volt az esküvőjük. Nincs útlevelem, nem voltam meghívva. Sírtam, de sokat sírtam miatta. Adtak fényképet az esküvőről. A vitrinben tartom. Kitámasztottam a porcelán hattyúnak. De egyszer kivittem a Sándoromnak megmutattam. Majdnem este vittem, ne lássák. Azt hinné a nép, hogy megbolondultam. Pedig nem bolond vagyok, csak öreg. Elhiszi-e maga, hogy az urammal beszélgetek? Kiviszem rá a virágot, megigazítom az aszparátot. Közbe hallom, hogy mondja, mit csináljak. Hogy menjek be Szabadkára a Rózsához. Hozzam haza gyűrűjit. Hogy legyen nálam, ha majd mellé kerülök. Most azért utazok. Megyek a lányomhoz. A vejem nincs otthon, biztos hajt. A büdös kezivel csavarja a kormányt. A kisebbik unokám meg majd alszik. Fiú, de estig bír aludni. Világos nappal! Én nem értem. A Rózsa kettőt szült, de mintha egy se lenne már neki. Mos, főz rájuk. Kaparja a pénzt. Zsurinyó természetű a Rózsa. Attól félek, hogy a gyűrűt is eladta. Az apjáé volt, de eladta. Semmi se szent neki. A lánya odaát, a fia meg csak alszik. Hazajön a vejem, fájlalja a derekát, ledől. Emeleten laknak, kertjük sincs. Mit bír? Csak ledől. A Rózsa meg számol, ossza-szorozza a kevéske vanjukat. A gyűrű? Mondaná, és hazudná, hogy a lányának adta. Magyarországon van. Én már oda nem mehetek érte. Közben meg eladta. Aranyművesnek Szabadkán. Tört aranyként vették meg. Biztos alig kapott érte valamit. Pedig az apja hogy szerette azt a gyűrűt! De a Rózsának nem számít. Nincs testvér. Egyes lány. Magának való. Már bánom, hogy nem szültem még egyet. Vagy kettőt. Akkor lehet, hogy másként lesz minden. Sándoromnak megmaradt volna a gyűrűje. Fölvehette volna a lakodalmakba. Úgy mulatott volna, gyűrűs ujjal intve. Tán a votyár, meg a textil se megy tönkre, én meg maradok itthon. Nem köll Szabadkára utazni. Hát most már nincs is miért. Úgysincs meg az a gyűrű! Minek menjek? Csak, hogy ríjak, amiért eladta a lányom? Ehol ni! Itt a sínbusz! Máma nem késik… Tudja mit? Nem megyek én sehova! Hova utazzak a fölöslegesnek? Hazamegyek. Megnézem a kertet. Kisimítom a selyempapírt. Vágok aszparátot, krizantémot. Az uramnak majd mondom, hogy nem mentem. Nincs a gyűrűje. Nyugodjon bele. Ha majd mellé fekszek viszem az unokáim képit. Lebetonoznak, úgyis mindegy lesz. Magának jó utat kívánok! Szeretem az értelmes fiatalokat! Maradjon meg ilyennek. Szeresse az életet. Jót elbeszélgettünk lelkem. Isten áldja!  

Pósa Károly

Magyarkanizsa, 2012. 09. 10.  

Fotó: Srdić Igor