BOLHAPIACAINK

Valkay Bicskei Ágnes fotója

Alighanem végérvényes: őszbe hajlik már az idő. Ezek a nagyképű nyári hónapok gyorsan itt hagytak bennünket. Az augusztus elosont lábujjhegyen. Csak a szíven hagyott késpengényi forradás miatt emlékezni rá. Szimpla, közhelyes volt az idei nyarunk. Már-már ijesztően egyszerű. Létében, nemlétében így is lépett tova. Most tapasztaljuk csak, hogy a méretes dolgok is egyszer kipukkadnak. A Hindenburg léghajó nagyobbat szólt ugyan, mint egy szülinapos lufi, a mosogatószerből zutyult buborékot meg jóformán hallani sem lehet, de valaki egyszer azt mondta, hogy minden megszűnés egyenrangú. Az elmúlás nem válogat. Az ágról leszomorodó falevél halála éppen olyan tragikus, mint egy ember pusztulása. Vagy a világmindenségé. Pont ezért: megtanultuk a kicsit szeretni. Mondanom sem kell - nem volt könnyű a föladat. De a muszáj nagy úr. Hát – igyekszünk kevéssel beérni. Ez az ország kiképzett bennünket arra, hogy ne röstelljünk a legalsó polcon lévő árúért lehajolni, az aprópénzünket át-átszámolni, szégyenpír nélkül befordulni a turkáló bejáratán, és éppen hogy csak, de rendszeresen fizetgetni a közüzemi számláinkat. Kiművelődtünk túlélésből. Ebben a társadalomban amúgy sem éri meg villogni. A kezdetlegességet inkább övezi az elfogadás. Ahol a szorgalom nevetség tárgya, a derű ritka madár, a tehetség meg valami ördögtől eredeztethető gyanús praktika: ott jobban megéri (h)arctalanul  viselni a hétköznapi, szűkre szabott mellényünket. Ha a tegnapunk mosolyából van, vagy maradt néhány szilánknyi emlék, azt őrizgetjük, míg a sorsunk el ne parancsolja tőlünk esztendőinket.  

Meg se lepődj! Amit látsz, nyájas olvasó – pusztán bolhacirkusz. Ilyen, semmi kis ugribugri társaság játszik, hegedül, produkálja az artistaszámokat, zümmögő kórusa próbál, erőlködik erőművészként, némelyik gyufaszálnyi terhet is megemel, mások halálos szaltókat vetnek, pörögnek a lavórnyi arénában. Ne nevess rajtuk, hisz köztük vagy te is. Egyként szökdécselsz a többiekkel. Néha még el is gondolod, hogy áriát énekelsz és messze hallik a hangod, de inkább csak alhasi köhögő rohamod van, tudván tudva, hogy tüdőd sincs. Miként jelentéktelen, napi rutin szokott lenni a feladataink zöme, úgy a ritka momentumokat szeretjük megóvni. Nem mindegyikhez jár gyémántgyűrű, arany karóra, cifra medálba vésett szöveg. Az az igazság, hogy a legdrágább pillanataink többnyire filléres dolgokhoz kacsolódnak. Egy megsárgult fotóhoz, félig megírt, gyűrött levélpapírhoz, régen illatát vesztett kölnis üvegcséhez ezerszer több élmény kötődik, mint egy plakettel kapott borsónyi gyémánthoz.

Gyűjtjük a kincseinket. Önzőn, szeretettel babusgatjuk avíttas kacatjainkat, amiket ilyentájt, ősz kezdetén szoktunk leleltározni. A tavasz könnyedsége folytán erre alkalmatlan időszak, a nyár meg végképp csapodár. Minden évben ki kell várnunk az őszt. Ugyanis nagyon komoly felelősség a múltunk tükrébe belenézni, a lezárt kapcsos könyvet újból fölütni. Hosszú szálú esők eshetnek; a szél is hidegebb levegőt kavar az ablakpárkányunk alá; nehezebb lesz a dohos föld szaga és ilyenkor a könny is joggal, hamarább csöppen, ha néha valami sajgás nyilall a mellkasunkba.

Dugdosok a szekrény mélyén egy pár piros és fekete kiscipőt. Évekkel ezelőtt a szemeteskukából mentettem meg őket. Kisebbek, mint az öklöm. Magas szárú, fűzős, jócskán kopott orrú mindkettő. Még a két idősebb lányka tanult meg bennük járni. Tudná-e valaki a gyereke első lépéseit az emlékezetéből kivetni?
A fiók mélyén cigarettacsikk, dobozkában. Már nem szívják - de míg élt - a legnagyobb művészek egyike hagyta nálam, aki kitüntetett a barátságával. Amott, a szekrény tetején gitárpengető, egy sziklavárból származó kövecske, tengeri kagyló és húsz éves gesztenyemag. A fa ládikóban aprócska, színehagyott kokárda mellett két gyűrött gyászszalagocska. Ünnepelni és temetni is emelt fővel illik. Agyagszobrot veszek a kezembe. Vagy három évtizede gyúrtam a Tisza-parton. Egy kövér nőt ábrázol, a termékenység istennőjének szántam, és anatómiailag csak annyira pontos, amennyire egy kiskamasz fantáziája engedi láttatni az asszonyi szépség titkait. Az összes ócskaságomért nem kapnék egy huncut garast se. Mégis. Mire elkészülnék az írással, már a fák között állandóan lengedező széllel együtt röpülnek a gondolatok, a szoba homályos, odakint újból gyülekeznek a felhők, ónszínű az ég a szemközti házak dudacserepei fölött. Csak a levegőben bukdácsoló galambok hasa világít szürkén, és távolabbról idehallatszik, hogy az aszfalton tovasuhanó autó miként fröcsköli szét a tócsák vizét. Az lenne csak világraszóló nagy esemény, ha egyszer zsibvásárt tartana mindenki! Kipakolnánk szép sorjában a cuccainkat, kis kerti asztalokra, vagy a leterített pokrócra, és azon a bolhapiacon bárki kérné, megállna előttünk érdeklődőn, kutató nézéssel: és mi mesélnénk neki, ahogy könnyű szívvel gyón az ember, őszintén megvallanánk minden lim-lomunk történetét.
Lehet, a másiknak a szemébe is tudnánk nézni. Lehet, hogy nagyon mély, titkos helyről jönnének azok a szavak.

És a késnyi szúrt sebeink biztos, hogy csodaszámba menően hegednének be.

Pósa Károly