Szeptember 12.

Mint a ruháját megszaggató pusztában ordító
Botját elvető, rekedt prédikátor. Neve lehet Mihály, Péter, Lukács:
Indián Hátramozdító… Kilenceszű varázslat. Négylábú ló.
Telve árnyékkal, akár egy sikátor. Itt a hideg.
Jött az ősz. Említésre esetleg méltón. Ritka széria.
Megül szombaton, kenyeret szel, tejlevest mér. Liheg.
Alig hisz magának. Lábujjhegyen, szépen jő hozzá a vasárnap.
Hétfőnként zsurlófű. Kedden boszorkányhisztéria.
Ízületében ott a dolgos szerda, görbén néz. Alamizsnát nem kér, soha.
Lehet kicsit szerény. De a csütörtökje olyan halom:
Mint Robinson úrnak egykor remegő Péntekje
Harisnyában, ondoláltan virít, füstöt fúj. Kedvét leli az oldalamon.
Ez már nem nyári csevej. Leereszkedő, kedves tartalom.

A dolgai kizárólag következménnyel járnak.
Vérszegénység, fagy, vagy a tavaszi napon sült mámor
A dűlőút mentén várónak, csonttöréssel is épek a szárnyak.
Gyermekeknél lelhető ez a hangulat, a különös mosoly,
Amit végképp nem fejthet senki meg: a sinóbusz a levegőbe tülköl.
Az idő meg lesz szeptemberibb, emberibb,
Egyre hűvösebb, mint a gerincoszlopon fölkúszó gyűlölet.
Kevés a van. Nincs sok nap. Inkább csak felhőgomoly.
Mária-napon a szűz, ha errefelé libben kedve: meg-megjelenik.
Akkor zsebünkre virágot tűz... A Budzsákban emberek ballagnak.
Nótaszó hallik, az ablakban ég tövig lassún egy sárga gyertya.
Mezítelen. Szekundál az időhöz. Füstöl a csonkja.
Hasad a hajnal. Eső csurog. Van hogy látnak. Van hogy vallatnak.