HÁNY TORNYA VAN KANIZSÁNAK? - V.rész

Gustav Bahr a kanizsai lépcsőházban

Ritkán esik meg velem, hogy az első bekezdést, a bevezetőt tulajdon képen magyarázólag – de nem mentegetőzésként - utószóként vagyok kénytelen hozzáilleszteni a leírt szöveghez. Most ez történt.

Egyik kedves ismerősöm ugyanis elgondolkodtató tanulmányt készített. A jelen kor emberének a cselekvési lehetőségeiről szólt. (Amit írt: bizony nem sokesélyes, csöppet sem ígéretes a választékunk - sajnos…) Ennek érzékeltetésére a mostani érát rendre „fekete időknek” nevezi. Ha csak a tegnap esti híradóban mutatott képsorokra visszaemlékezünk, szilárd alappal vélhetjük jogosnak borúlátó esszéjét. Csatlakozva a gondolatmenetéhez, ideje korán, előre szólnék, hogy a „fekete időkben” szokásos attitűdöt jóllehet kínosan kerülöm ugyan, ám egyeseknek ez az eszmefuttatásom sem hat majd egyébnek, mint varjúkárogásnak. Kár.

Inkább önkritikusnak szántam.

Aztán meg ha valaki nagy mellénnyel le is fog szólni emiatt, jusson eszébe: a tiszta ing mindig közelebb áll a szívhez, mint az ezüstpitykés lajbi. És ha az a bizonyos ingünk makulátlan, úgy bátran magunkra vehető.

Emlékeznek Gustav Bahrra? Nem? Egy légből kapott világutazó volt, aki a múlt század harmincas éveiben, és a Rejtő Jenő által írott könyv lapjain eltűnt a térképről. Megmentésére összefogott az emberiség. A világ a zsebébe nyúlt; pénzalapokat létesítettek, mígnem boldog-boldogtalan együtt könnyezett az elveszett földrajztudósért. Az egyszeri lépcsőházban is pityeregve tárgyalták Gustav Bahr szerencsétlen sorsát, adományokat ajánlottak föl a megtalálásáért, miközben egy félemelettel odébb lévő lakásban, a zongorahangoló lyukas zokniban volt kénytelen nyomorban tengődő családját eltartani. Őróla a házmester is megvetéssel beszélt. Nem járt a részvét neki, koldusfillér sem. Bezzeg a glóbusz túlfelén eltűnt, ismeretlen – ám mint kiderült: szélhámos - tudósnak!...

Talán észrevehető a párhuzam a jó kilencven éve megírt ponyvaregény keserű igazsága, és a mostani korszak érzéketlensége között.

Milyen könnyű ma messziről bátornak lenni! Együttérzőnek, nemes lelkűnek, az igazság látójának! Hisz eltárgyiasult földgolyónk minden szögletéből a hasznos, és a haszontalan információ házhoz (az otthonunkba!) jön. Ám ha valami tőlünk csak karnyújtásnyira zajlik, inkább szemérmesen fejet fordítunk.

Kitágult a világ. A koreai kompbaleset ugyanúgy megérint, fölzaklatja képzeletünket, mint a perui földomlás.

Csakhogy a világháló, amint nyúlik, úgy nagyobbodik. Egyre tágulnak rajta a lyukak. És mint köztudott a megereszkedett, túlméretezett lyukú háló, a globalizáció már semmire sem használható. Nem hogy halat, de más egyebet sem lehet vele meríteni. Legföljebb nyákos uszadékot, a sodródó ormótlan limlomot. Hovatovább azt is csak nehézkesen, mert a csomózás bizony fölfeslik. Már látszanak a meghasadt rések ama – egykoron eltéphetetlennek hitt - hálón: a biztonságnak, a személyiségi jogainknak, a magánéletünk szentségének mindinkább híját érezzük. A szűkre csomózott, apró lyukú háló még megszűrte nekünk a fontosat. Tartott, erős volt. A közel lévő lyukak sűrű varratain megrostálódott a mindenség. Ami hígnak bizonyult, az elmaradt. Dolgaink ilyetén feszesebbre fogottak, személyesebbek voltak. Számítógépes csevegés helyett működött a ház előtti kispad; mobiltelefon nélkül is megtaláltuk a szót másokhoz; az estéket pedig nem egy villogó doboz, hanem a szomszédok, ismerősök közötti kártyacsata hangulata varázsolta élménnyé.

Élt a közösség, mert tényleg létezett egyfajta minimális, szavakkal ki nem mondott szolidaritás a kanizsai emberekben.

A közös csoportba tartozás soha nem kifelé mutogatott, hanem mindig belterjességet föltételez. Titokzatosságot, összekacsintást, belső értékrendszert, közös nevezőt, együttesen érthető szavakat: ez ugyanis a társadalmi csoportok különélésének - vagy ha tetszik: létének – az alapja. Ha én dekódolhatom a te gondolataidat, szövegedet, magatartásodat, úgy rögtön tudom, hogy együvé tartozunk. Pont, amiként engem megért a másik. Lett légyen szó közös kultúráról, szülőföldi ismerősökről, munkahelyi-, gyermekkori kapcsolatról, szerelmes társunkról. Hasonlóan, mint a bűnszövetkezet, a titkos társaságok: a gondolkodásunknak intimek a mezsgyéi. Csak a beavatottak bírják a jelrendszerünket.

Ha azt mondom Vigadó, Apczi Pista nótája, Kékköröszt, Cigánylejáró, Gubiak, vagy szimplán tóparti közök, Batyus Vittus: már egy szabadkai sem fogja megfejteni miről szóltam. Hiába, hogy földrajzilag alig kőhajításnyira él innét. Jó értelemben hívhatjuk ezt falkaszellemnek? Igen.

Éppen emiatt keserves az életünk. Mert ez van megszűnőben.

A valahová tartozás pillérei megroggyantak.

A vissza-visszasírt világunknak ugyanis a tagoltság volt a jellemzője. Alá- és fölérendelt létezett olyan természetességgel, mint a mellé- vagy hozzárendelt értékek. Ezt a megbonthatatlannak tűnő egyensúlyrendszert söpörte el a mostani, gyakran feje tetejére fordítottnak mondott mindenség. Hacsak tótágast állna, még tán érthető is lenne! Visszafordítható. Vagy kézen állva, alkalmanként kiismerhető… De ettől sokkal nagyobb a baj. Mert nemhogy csak visszájára fordult, hanem szétszóródott. Szilánkjaira esett, elemeire bomlott. Úgy oszladozik a világmindenség, hogy a bűzére már érzéketlen a többség orra.   

Régebben Kanizsánk három alapzaton nyugodott. Három torony hajolt össze, alkotta mindazt, ami a településünk, és ezen belül a közösségünk létét meghatározta. A parasztságunk, a polgárságunk és – igen – a nemességünk. Utóbbi abban a sajátos bácskai értelmezésben, ami földbirtokkal, vagyonnal együtt mérte e kiváltságos rangot.

Mára parasztság nincs. Ami megmaradt belőlük, azok többnyire inkább vállalkozók, gazdálkodók. Zömük hírből sem ismeri nagyapjuk ragaszkodását a földhöz. Nem kell megróni őket. Egyrészt azzal a letűnt korral, ahogy fönt már írtam, a tiszta, paraszti, őserejű életszemlélet szentsége is megkopott. Személytelenebb a hozzáállás, ridegebbek a szokások. Másrészről a mi parasztjainkat immáron száz esztendeje folyamatosan nyomják, irtják, teszik élhetetlenné mindennapjaikat. Nehéz nem észrevenni e sunyi tudatosság célját. Akinek földjét elveszik, annak a jövőjét ragadják el. Hogy milyen tökéllyel működik ez az alamuszi szándék, arról tanúskodnak az elhagyatott tanyáink százai, és a meglévők körül a látható lepusztultság. A hajdani paraszt rátartisága, pedantériája helyett az igénytelenség, a rendetlen udvarok, a szanaszét szórt lepukkantság ad képet kevéske megmaradt földművesünk hitéről. Egykori gazdák a tanyájuk téglával kirakott udvarán késsel szedték ki a serkenő fűcsomókat. Manapság a méregdrága kombájn mellett hegyekben áll a traktorgumi, az építkezési törmelék, meg a tavalyelőtti trágya gazos halma.

A második – a polgárságunk - igazi pharoszi világítótornyunk kéne, hogy legyen. Ugyan, kell-e mondanom, mennyire tudja küldetését beteljesíteni? A mi „világítótornyainkat”, azon keveseket, akik kiérdemlik: lámpással kell keresni. Hiszen a tisztes jómód, a középosztály ugyancsak meghaladott fogalmakká silányultak. Életvitelében a mi polgári rétegünk ugyan olyan talaját vesztett, mint a parasztságunk. Egy részükből proletárt faragott a rendszer, másokat hajdan elüldöztek, a maroknyi meghagyott pedig ezekben az órákban is a túlélésre játszik, mert retteg a lecsúszástól. Felelősséget hogyan lehet elvárni, az egzisztenciájának peremén egyensúlyozótól? A döntése – tisztelet a kivételnek – sosem lesz független az érdekeitől. Vállalkozók, kisiparosok, közalkalmazottak, tanárok, tisztviselők, egyházi emberek és mindenki, aki a helyi öntudatot lenne hivatott képviselni, az értékelvűség helyett legtöbbször az érdekei mentén cselekszik. Moralitás nélkül sodródunk az árban. Fájdalmas ráébredni, kimondani még inkább: amíg így éljük meg küldetéstudat nélküli létünket, addig a régi polgári erényeket jelképek szintjén sem tudjuk fönntartani.
Marad a sóhajtozás a népkerti sétákról, a meghitt főutcáról, a csöndös kávéházakról és az élettel teli művelődési műsorokról. Mert nekünk – ha valami csoda folytán - most újjá is varázsolnák a Vigadót, akkor sem tudnánk vele mihez kezdeni. Jó példa erre a haloványan működő művészkávézónk, ahol minőség, hangulat, minden adott – és mégsem tömeges a látogatottsága. Tartok tőle, hogy egy-két elszánt nosztalgiázón kívül más egyébnek a Vigadóra sem lenne már igénye.

Harmadikként, legrövidebben - az arisztokráciánkról szólnék. Könnyű a dolgom. Ilyen ugyanis már nekünk: nincs. Attól, hogy egy-két uborkafára fölkapaszkodott annak hiszi magát, még nem egykönnyen terem ilyen babér errefelé. Annál is inkább, mert az arisztokrácia nem kiváltáság, pláne pénz kérdése, hanem a felelősségé. A közösség iránt vállalt szolgálaté. Annak fokmérője. Meg a meghozott áldozaté.

Végszóként úgy is értelmezhetjük, hogy aki ez utóbbi erényekkel fölruházottan él, tesz a közösségért, Magyarkanizsáért, küzdeni képes másokért, az a mostani arisztokráciánk képviselőjének tekinthető. 21. századi lovag. Ha nem is pedigrés, kékvérű nagyúr, nem is batáron közlekedő bundás nemes, de legalább elmondható róla: nemes lelkű.
        

  Pósa Károly