„Rég nem jegyeztem újdonságot a
naplómba. Röstellem kicsit. Ideje írni. Mintha ezidáig semmi érdemleges nem
történt volna körülöttem. Ellenkezőleg. Jócskán sűrű volt ez a lassan
tovaóvatoskodó nyár. Mégsem sikerült az események megszövegezése. Lelkem mélyén
hiszem, hogy jól van ez így. Nem kell folyton memorizálni. Kár a gőzért. A
legszebb, legbensőségesebb dolgainkat úgysem lehet, talán nem is szabad
szavakba öntenünk. Azok csak úgy vannak. Maradnak emléknek.
Több napos kirándulásokra előbb
elfelejtettem fényképezőgépet vinni. Bosszankodtam miatta. Aztán észrevettem,
hogy fotók nélkül is látom magam előtt a tájat, érzem a szagokat, vissza tudom
idézni az összes hangulatot. Akárhány megapixel, videofelvétel sem tudná
ugyanilyen tökéletesen visszatükrözni. Teljességében élnek bennem a képek.
Bármikor lerajzolható, lefesthető vagy leírható lenne mindegyik: de minek? Ha
szükségét érzik, úgyis előtörnek belőlem. Akkor talán segítenek majd rajtam.
Ami meg a naplóírást illeti:
egyszer olvastam valahol egy íróról. Naplót vezetett évtizedeken keresztül.
Kora ifjúságától haláláig egyetlen nap kihagyása nélkül végigírta az életét.
Nem lenne ebben semmi különös. Szorgalmas, kötelességtudó emberek ma is
akadnak. Nem sokan ugyan, de vannak. Igen. Csakhogy ennek az írónak az egész
életműve nem szól egyébről, csupán az időjárásról. A naplója első bejegyzésétől
kezdve az utolsó szóig szigorú pontossággal értekezik az aznapi hőmérsékletről,
csapadékról, a felhők formájáról, a várható páratartalomról, és ír minden
meteorológiai tényezőről - a kertjében nyíló virágok szemszögéből -, olyan
meghitt szeretettel, annyi átéléssel, hogy az életen át írott naplójának minden
sorát áhítattal lehet olvasni, vagy megkönnyezni. Képzeljék el azt az írót! Ül
az ablaka előtti asztalnál: kitekint, majd tollat ragad, és papírra veti
hangulatjelentését, benyomásait. Egy szóval sem utal rá, hogy közben megnősült,
gyerekei születtek, elhaltak a szerettei, öröm és gyász kísérte évtizedeken át.
Meg sem említi a világháború kitörését, a bombázásokat, az iszonyatot követő
lázas építkezést, amit békének neveztek. Ez az ember csak a kertje csendjéről
ír. Arról, miként süt a nap valamelyik ködös reggelen. A faleveleket borzoló
szél erősségéről. Rendíthetetlen buzgalmát mégis áthatja egy szándék, ki nem mondott
akarat. Valami, ami nagyon emberivé teszi. Mintha közeli ismerősünk lenne, vagy
mintha egypetéjű ikertestvérünk gondolataiban olvasnánk. És az író testvérünk
szerénysége annyira megindító, hogy én bizony a nevére sem emlékszem. Rémlik,
talán angol lehetett. Ezt nevezem irodalomnak.
Mondta egy ismerősöm, hogy
hasonló módon le kéne jegyezni az álmainkat. Állítólag több neves ember is
naplót vezetett a tudatalattija éjszakai viselt dolgairól. Közülük kettőt elég
megemlítenem, és menten elhiszi nekem mindenki, hogy nem elvetélt az ötlet. A
pszichológia legnagyobbja - Jung - az egyik. Számomra az egyetlen, aki hitelt
érdemlően valóban tudománnyá nemesítette a lélektant. Nem úgy, ahogy a sok
tudálékos képzelné. Nem. Jung pont azért tudott a lélek rejtelmeinek
legkiválóbb kutatója lenni, mert a deszakralizált tudomány helyett inkább
szakralizálta a pszichológiát. Rosszul mondom: vissza-szakralizálta. Az ő
nyomdokain Makovecznek, Csetének ugyanezt sikerült elérniük az építészetben,
vagy Papp Lajos professzornak a szívgyógyászatban. Gondolom, a sort majd lehet
folytatni. Vannak elméleti fizikusok, matematikusok, számos kutató, teremtő
óriás, akik már a jó ösvényen keresik az igazat. A másik nagy álomfejtő a
valaha élt egyik legkiválóbb filmrendező: Fellini. Szerintem, elég meggyőzően
cseng a neve mindkét említett példaképnek. Ha ehhez hozzávetem, hogy Krúdy Gyula
Álmoskönyve soha le nem tehető olvasmányom marad, míg könyvet bír a kezem
tartani, nem kérek bocsánatot senkitől, amiért ekkor-akkor leírom, és egyszer
talán majd közzéteszem elalvás utáni kalandjaimat. Hogy nem csinálok rendszert
belőle, azt talán szemérmességből teszem. Az én álmaim ugyanis túl gyakran
cifrák. Vadak. Nehezen emészthetőek. Többnyire démonikusnak mondhatóak, ritkán
álmodok jólesően szépeket. Azt már régen tudom, hogy az álomképeim színesek.
Ezzel együtt mindig mozgalmasak, néha nyomasztóak. Már csak emiatt is kímélnék
másokat tőlük. A ma hajnali viszont különösen izgalmasra sikerült. Kétfélét is
álmodtam. Pirkadat előtt ugyanis fölébredtem. Akkor maradt abba az első történet.
Mivel megesik, hogy epizódokban még így is képes vagyok továbbálmodni, kész
felüdülés volt a második avantúra, ami teljesen másról szólt. De az sem volt
híján egy jó adagnyi rémületnek.
1. Bokszolnom kellett. Húztak rám
kesztyűt. Emlékszem, hogy a gatyám korcát se tudtam vele megigazítani. De
éreztem a melegét, a csuklószorító pántokat, meg valami kaucsukos puhaságot,
ami mégis merevnek hatott. Arra gondoltam, milyen érzés lehet ilyen rideg
matéria által közvetve pofont kapni. (Életemben nem volt rajtam bokszkesztyű…)
Aztán ringbe kerültem, de az ellenfelet nem láttam. Elvakított a sok lámpa.
Mégis ütöttem, meg kaptam is eleget, hajjaj. Csak úgy záporoztak rám a
gyomrosok, balegyenesek. Csoda, hogy lábon kibírtam. Pedig nagyon megvertek.
Kalandos álmomnak mégsem ez volt a legrémisztőbb fele. Hanem a hazavezető út.
Töksötét éjszaka botorkáltam, csak pár lámpa világított, mikor megláttam azt
a hatalmas széles vasúti rendszert, sínpárok tucatjait, amik keresztezték az
utamat. Remegő lábbal indultam át rajtuk. (A valóságban se szeretek síneken
mászkálni. Még a városi villamos útján átlépdelve is némi viszolygást érzek.)
Mentem a kusza sínek között, nem láttam a túlsó oldalt. És akkor meghallottam a
vonatokat, aztán már láttam a fényszórókat is. Több szerelvény robogott felém. Mindkét irányból jöttek. Belém hasított, hogy fogalmam sincs, melyik sínen
közlekednek, a sötétben beazonosíthatatlan a pályájuk… Kínomban egy veszteglő
marhavagon alá bújtam. Büdös, kátrányszaga volt. Ott sötétlett fölöttem több
tonna. Akkor meg átzsibbadt rajtam: mi van, ha éppen ezt akarja tolatni az
egyik mozdony? Péppé darálnak, míg alatta vagyok. Kimásznom túl késő volt,
lehet egyenlő az öngyilkossággal… A szívem majd kiugrott a torkomból, ám a
végkifejlet örökre talány marad, mert fölébredtem. Alighanem az égiek
könyörültek meg rajtam. Megsokallhatták a szenvedésemet. Egy darabig még
feküdtem. Tapogattam a lepedőt. Ember ritkán örül ennyire egy ágynak.
2. Egy jóképű fiatalember –
esküszöm Edward Nortonra hasonlított, pedig nem ő volt az - bevett a bandába.
Hárman voltunk. Egy kisegyház, vagy tán szekta széfjét akartuk feltörni. Hol
másutt? Adán… (Mondom, hogy meredek álmaim szoktak lenni.) Aztán hogy-hogy nem,
a betörést a másik kettő végrehajtotta nélkülem, míg én vigyáztam a kocsinál,
és a vallási csoport székházának ablaka alatt strázsáltam. Szerencsésen
megléptünk, bár akkor már nagyon bántam, hogy közéjük álltam. A zentai
benzinkútnál rendőrautót láttunk, majd belehaltam az izgalomba. Hazaérve a
kanizsai Tisza-parton a főnök egy kötegnyi pénzt nekem is adott. Szégyelltem
megszámolni, mert hát – ugye – nem igazán dolgoztam meg érte, mit ugráljak?
Ezért csak megkérdeztem tőle, mennyit adott. 80 ezer dollárt! (Azt se tudom
hogy néznek ki a dollárok. Filmen mindig messziről mutatják.) Az álmom
pikantériája, hogy én a 80 ezrest – kapaszkodjanak meg! – 250 dollárosokban
kaptam. Már álmomban is gyanúsnak tűnt a 250 dolláros címlet, de aki 500
euróssal se igen találkozott még, az ne csodálkozzon minden piszlicsáré dolgon. A pénzt
a piros kockás ingem mellzsebébe tettem. (Jó csomó volt, összegumizva.) Utána
lementem a Tiszára úszni. Épp áradt a folyó. A ruháimat, különösen az ingemet
féltve a közeli eperfásban dugtam el. Belementem a vízbe, és én hülye, az ár
mentén lefelé kezdtem úszni. Említettem, hogy áradt a folyó, a strand
fűcsomóinál mentem be. Ahogy a szokottnál erősebben vitt a víz, már észbe
kaptam: úszni kezdtem visszafelé. Vadul tempóztam, hosszú időn át, alig
haladtam valamit. Ráadásul a parton rossz arcú népek kezdtek gyülekezni. Valami
fesztivál készült. Arról se tudtam. Rögtön a szajrémat féltettem. 80 ezres!
Rendbe hozná az életemet! Amekkora balfék vagyok, megtalálják az inggel együtt.
Kettőzött erővel küzdöttem magamat szemben az árral. Borzasztó volt. Kiérve,
iszonyú fáradtság vett erőt rajtam. De happy end lett a vége. A cuccomat a
pénzzel együtt megtaláltam. Ott volt ahová tettem. Ha hiszik, ha nem: a 250
dolláros címletek álmomban – mind valódiak voltak. És emiatt egy kicsit boldog
is voltam.”
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése