2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2015. augusztus 26., szerda

Napló 23. - Álom



Rég nem jegyeztem újdonságot a naplómba. Röstellem kicsit. Ideje írni. Mintha ezidáig semmi érdemleges nem történt volna körülöttem. Ellenkezőleg. Jócskán sűrű volt ez a lassan tovaóvatoskodó nyár. Mégsem sikerült az események megszövegezése. Lelkem mélyén hiszem, hogy jól van ez így. Nem kell folyton memorizálni. Kár a gőzért. A legszebb, legbensőségesebb dolgainkat úgysem lehet, talán nem is szabad szavakba öntenünk. Azok csak úgy vannak. Maradnak emléknek.
Több napos kirándulásokra előbb elfelejtettem fényképezőgépet vinni. Bosszankodtam miatta. Aztán észrevettem, hogy fotók nélkül is látom magam előtt a tájat, érzem a szagokat, vissza tudom idézni az összes hangulatot. Akárhány megapixel, videofelvétel sem tudná ugyanilyen tökéletesen visszatükrözni. Teljességében élnek bennem a képek. Bármikor lerajzolható, lefesthető vagy leírható lenne mindegyik: de minek? Ha szükségét érzik, úgyis előtörnek belőlem. Akkor talán segítenek majd rajtam.
Ami meg a naplóírást illeti: egyszer olvastam valahol egy íróról. Naplót vezetett évtizedeken keresztül. Kora ifjúságától haláláig egyetlen nap kihagyása nélkül végigírta az életét. Nem lenne ebben semmi különös. Szorgalmas, kötelességtudó emberek ma is akadnak. Nem sokan ugyan, de vannak. Igen. Csakhogy ennek az írónak az egész életműve nem szól egyébről, csupán az időjárásról. A naplója első bejegyzésétől kezdve az utolsó szóig szigorú pontossággal értekezik az aznapi hőmérsékletről, csapadékról, a felhők formájáról, a várható páratartalomról, és ír minden meteorológiai tényezőről - a kertjében nyíló virágok szemszögéből -, olyan meghitt szeretettel, annyi átéléssel, hogy az életen át írott naplójának minden sorát áhítattal lehet olvasni, vagy megkönnyezni. Képzeljék el azt az írót! Ül az ablaka előtti asztalnál: kitekint, majd tollat ragad, és papírra veti hangulatjelentését, benyomásait. Egy szóval sem utal rá, hogy közben megnősült, gyerekei születtek, elhaltak a szerettei, öröm és gyász kísérte évtizedeken át. Meg sem említi a világháború kitörését, a bombázásokat, az iszonyatot követő lázas építkezést, amit békének neveztek. Ez az ember csak a kertje csendjéről ír. Arról, miként süt a nap valamelyik ködös reggelen. A faleveleket borzoló szél erősségéről. Rendíthetetlen buzgalmát mégis áthatja egy szándék, ki nem mondott akarat. Valami, ami nagyon emberivé teszi. Mintha közeli ismerősünk lenne, vagy mintha egypetéjű ikertestvérünk gondolataiban olvasnánk. És az író testvérünk szerénysége annyira megindító, hogy én bizony a nevére sem emlékszem. Rémlik, talán angol lehetett. Ezt nevezem irodalomnak.
Mondta egy ismerősöm, hogy hasonló módon le kéne jegyezni az álmainkat. Állítólag több neves ember is naplót vezetett a tudatalattija éjszakai viselt dolgairól. Közülük kettőt elég megemlítenem, és menten elhiszi nekem mindenki, hogy nem elvetélt az ötlet. A pszichológia legnagyobbja - Jung - az egyik. Számomra az egyetlen, aki hitelt érdemlően valóban tudománnyá nemesítette a lélektant. Nem úgy, ahogy a sok tudálékos képzelné. Nem. Jung pont azért tudott a lélek rejtelmeinek legkiválóbb kutatója lenni, mert a deszakralizált tudomány helyett inkább szakralizálta a pszichológiát. Rosszul mondom: vissza-szakralizálta. Az ő nyomdokain Makovecznek, Csetének ugyanezt sikerült elérniük az építészetben, vagy Papp Lajos professzornak a szívgyógyászatban. Gondolom, a sort majd lehet folytatni. Vannak elméleti fizikusok, matematikusok, számos kutató, teremtő óriás, akik már a jó ösvényen keresik az igazat. A másik nagy álomfejtő a valaha élt egyik legkiválóbb filmrendező: Fellini. Szerintem, elég meggyőzően cseng a neve mindkét említett példaképnek. Ha ehhez hozzávetem, hogy Krúdy Gyula Álmoskönyve soha le nem tehető olvasmányom marad, míg könyvet bír a kezem tartani, nem kérek bocsánatot senkitől, amiért ekkor-akkor leírom, és egyszer talán majd közzéteszem elalvás utáni kalandjaimat. Hogy nem csinálok rendszert belőle, azt talán szemérmességből teszem. Az én álmaim ugyanis túl gyakran cifrák. Vadak. Nehezen emészthetőek. Többnyire démonikusnak mondhatóak, ritkán álmodok jólesően szépeket. Azt már régen tudom, hogy az álomképeim színesek. Ezzel együtt mindig mozgalmasak, néha nyomasztóak. Már csak emiatt is kímélnék másokat tőlük. A ma hajnali viszont különösen izgalmasra sikerült. Kétfélét is álmodtam. Pirkadat előtt ugyanis fölébredtem. Akkor maradt abba az első történet. Mivel megesik, hogy epizódokban még így is képes vagyok továbbálmodni, kész felüdülés volt a második avantúra, ami teljesen másról szólt. De az sem volt híján egy jó adagnyi rémületnek.
1. Bokszolnom kellett. Húztak rám kesztyűt. Emlékszem, hogy a gatyám korcát se tudtam vele megigazítani. De éreztem a melegét, a csuklószorító pántokat, meg valami kaucsukos puhaságot, ami mégis merevnek hatott. Arra gondoltam, milyen érzés lehet ilyen rideg matéria által közvetve pofont kapni. (Életemben nem volt rajtam bokszkesztyű…) Aztán ringbe kerültem, de az ellenfelet nem láttam. Elvakított a sok lámpa. Mégis ütöttem, meg kaptam is eleget, hajjaj. Csak úgy záporoztak rám a gyomrosok, balegyenesek. Csoda, hogy lábon kibírtam. Pedig nagyon megvertek. Kalandos álmomnak mégsem ez volt a legrémisztőbb fele. Hanem a hazavezető út. Töksötét éjszaka botorkáltam, csak pár lámpa világított, mikor megláttam azt a hatalmas széles vasúti rendszert, sínpárok tucatjait, amik keresztezték az utamat. Remegő lábbal indultam át rajtuk. (A valóságban se szeretek síneken mászkálni. Még a városi villamos útján átlépdelve is némi viszolygást érzek.) Mentem a kusza sínek között, nem láttam a túlsó oldalt. És akkor meghallottam a vonatokat, aztán már láttam a fényszórókat is. Több szerelvény robogott felém. Mindkét irányból jöttek. Belém hasított, hogy fogalmam sincs, melyik sínen közlekednek, a sötétben beazonosíthatatlan a pályájuk… Kínomban egy veszteglő marhavagon alá bújtam. Büdös, kátrányszaga volt. Ott sötétlett fölöttem több tonna. Akkor meg átzsibbadt rajtam: mi van, ha éppen ezt akarja tolatni az egyik mozdony? Péppé darálnak, míg alatta vagyok. Kimásznom túl késő volt, lehet egyenlő az öngyilkossággal… A szívem majd kiugrott a torkomból, ám a végkifejlet örökre talány marad, mert fölébredtem. Alighanem az égiek könyörültek meg rajtam. Megsokallhatták a szenvedésemet. Egy darabig még feküdtem. Tapogattam a lepedőt. Ember ritkán örül ennyire egy ágynak.     
2. Egy jóképű fiatalember – esküszöm Edward Nortonra hasonlított, pedig nem ő volt az - bevett a bandába. Hárman voltunk. Egy kisegyház, vagy tán szekta széfjét akartuk feltörni. Hol másutt? Adán… (Mondom, hogy meredek álmaim szoktak lenni.) Aztán hogy-hogy nem, a betörést a másik kettő végrehajtotta nélkülem, míg én vigyáztam a kocsinál, és a vallási csoport székházának ablaka alatt strázsáltam. Szerencsésen megléptünk, bár akkor már nagyon bántam, hogy közéjük álltam. A zentai benzinkútnál rendőrautót láttunk, majd belehaltam az izgalomba. Hazaérve a kanizsai Tisza-parton a főnök egy kötegnyi pénzt nekem is adott. Szégyelltem megszámolni, mert hát – ugye – nem igazán dolgoztam meg érte, mit ugráljak? Ezért csak megkérdeztem tőle, mennyit adott. 80 ezer dollárt! (Azt se tudom hogy néznek ki a dollárok. Filmen mindig messziről mutatják.) Az álmom pikantériája, hogy én a 80 ezrest – kapaszkodjanak meg! – 250 dollárosokban kaptam. Már álmomban is gyanúsnak tűnt a 250 dolláros címlet, de aki 500 euróssal se igen találkozott még, az ne csodálkozzon minden piszlicsáré dolgon. A pénzt a piros kockás ingem mellzsebébe tettem. (Jó csomó volt, összegumizva.) Utána lementem a Tiszára úszni. Épp áradt a folyó. A ruháimat, különösen az ingemet féltve a közeli eperfásban dugtam el. Belementem a vízbe, és én hülye, az ár mentén lefelé kezdtem úszni. Említettem, hogy áradt a folyó, a strand fűcsomóinál mentem be. Ahogy a szokottnál erősebben vitt a víz, már észbe kaptam: úszni kezdtem visszafelé. Vadul tempóztam, hosszú időn át, alig haladtam valamit. Ráadásul a parton rossz arcú népek kezdtek gyülekezni. Valami fesztivál készült. Arról se tudtam. Rögtön a szajrémat féltettem. 80 ezres! Rendbe hozná az életemet! Amekkora balfék vagyok, megtalálják az inggel együtt. Kettőzött erővel küzdöttem magamat szemben az árral. Borzasztó volt. Kiérve, iszonyú fáradtság vett erőt rajtam. De happy end lett a vége. A cuccomat a pénzzel együtt megtaláltam. Ott volt ahová tettem. Ha hiszik, ha nem: a 250 dolláros címletek álmomban – mind valódiak voltak. És emiatt egy kicsit boldog is voltam.”              
   

Nincsenek megjegyzések: