2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2015. augusztus 20., csütörtök

SZÖDÖR FÁBIÁN VILÁGÁNAK SARKAI

Jeges Tisza - olaj
140 x 40 cm

Mikorra az augusztusi kánikula arany virgáccsal kedve szerint végigverte a Járást körösztöző dűlőutat, és a nap heve kezdett alábbhagyni, Szödör Fábián is fölneszelt. Feküdt még egy darabig csöndösen, a messze haladó gomolyfellegeket nézve. Aztán egy sóhajjal fölnehézkedett a durva lópokrócról. Inge hátán sötét folt a verítéke, hónaljban is erősen megizzadt. A kalapját a tarkójára igazította. Odébb a birkák legelésztek. Tépték méla egykedvűséggel a kiszikkadt fűcsomókat. Halk füttyszavára előgurult a kutya a nyáj mögül, s az olajfaliget árnyékába terített pokróc szélén megállt. Szödör Fábián a zsebe mélyén kotorászott. Sok éves, megfakult kostökzacskót húzott elő, aminek a csücskében maradék dohánya szegénylett. Cigarettát sodort, nyálazta a papírt, sercent a gyufa. A kis olajfás késő délutáni széna- és birkaürülék illatát hamarosan elnyomta a kapadohány nehéz szaga. Messzebb, a remegő szemhatáron át látni lehetett a nagytemplom tornyát. Mezei pacsirták szitáltak a rét kisült platnija fölött. Csivitelő éneküket ezernyi tücsök zsizsegő muzsikája kísérte. A kanálist átszelő keskeny földhídnál bíbicek röppentek szanaszét. Éles, sikoltozó hangjuk elárulta, hogy valami közeleg. A kanyar könyökén túl csakhamar elő is bukkant egy batár. Szödör Fábián összeszűkülő szemmel nézte egy darabig, nem a haragosáé-e, az ustorkai tanyásé, de mikor látta, hogy két ismeretlen sárga húzza a kocsit, megnyugodott. Hárman közeledtek rajta. Ketten a bakon gunnyasztottak, egy testesebb, furcsán öltözött alak pedig hátul ült.
Maga mögé parancsolta a kutyát. Gamós botján nyugtatta kezét és az érkezők felé fordult.
A szürkére pingált fogat néhány lépésnyire állt meg tőle. Rándult a gyeplőszár, kenetlenül nyikkant a kerékagy, míg egy pattintott szikla arcú paraszt hőkölte a lovakat. Mellette egy jobban öltözött fiatalember feszengett, táskával az ölében. A leghátul ülő, ama furcsa öltözetű utas pedig nem volt más, mint a pohos megyéspüspök, aki láthatóan jócskán elbágyadva, pirosló képpel pihegett a napon. Hosszú, szoknyaszerű reverendáján gyöngysorként fénylettek a rézgombok. Ernyedetten rebbent egyet a májfoltos keze, amit akár üdvözlésnek is vélhetett bárki, majd finom batisztzsebkendőt húzott elő, és törölgetni kezdte gyöngyöző homlokát. Helyette a táskás fiatalember szólalt meg:
 - Adjon Isten, jó napot! – s mivel hasonló harsány választ nem kapott, mert Szödör Fábián csak a bajusza alatt mordult egy rövidet, egy szuszra folytatta – Őexcellenciája a városba igyekszik és fatális tévedés áldozatául estünk. Otthon felejtettük a vizes csobolyót, és igen elszomjaztunk a hosszú úton. Kendnek van-e vize, merthogy a püspök úr…
 - Nincs.
  A merev válasz úgy koppant, akár a pusztai kemény sziksós földre dobott fémpénz. Még a hallgatag kocsis feje is belerezdült, a megyéspüspök úr szeme fölakadt, a táska meg kicsusszant az összezavarodott fiatalember öléből. Vörösödő képpel tanácstalanul nézett hátra. A püspök úr megköszörülte torkát, nyájas hangon vette át a szót.
  - Ejnye, ejnye jóember. Nem szabad ennyire magabízónak lenni! Sose volt nagyobb szükség arra, hogy az emberek egymást segítsék, mint mostanában. Kend itt legelteti a juhait, a süket puszta kellős közepén, s ha szól valakihez, akkor a kutyájával beszélget. Híreket nem hall. Azt se tudja, mi van a politikában. Pedig sorsfordító időket élünk! Bibliai időket. Az Armageddon közeleg. Az országok egymásnak estek. Háború, halál, nélkülözés mindenütt. Menekülők százezrei támolyognak az utakon. Csupa elesett ember. Hazátlanná vált a fél földgolyó. Elkél a segítő kéz, az irgalmasság most mindennél fontosabb! Gondolja meg kend, mielőtt megtagadja valakitől a támogatást, a szívélyességet. Hisz a sarkaiból fordult ki a világ.
  - Az enyim ugyan nem – Szödör Fábián flegma közbeszúrása a püspök úr mondandóját is megakasztotta. A tátva maradt szájakkal mit sem törődve folytatta:
  - Látik kegyelmetek azt a lópokrócot? Eccerű darab. Kicsit foszlott, kicsit kopott. Olyan mint mi. Olyan mint én. Az az én világom, mer’ vélem egy. Együtt élünk, együtt veszünk. Rúla nézem az eget. Négy a sarka. Este megszámolom, regge’ megköszöntöm. Azon a lópokrócon ott az egész világ. Akármikó’ kivetem sarkaibú’, hogy máshun megin’ leterítsem. Ez a világ közepe. Ilyen eccerű. Nekem más világ nem köll. Bonyolútt az nekem. Bonyolútt, mer’ hazug. Hazugságba élni nem lehet. Látik azt a kutyát? Én má’ csak annak hiszek, ami nem beszél.
  Választ sem várva Szödör Fábián sarkon fordult, szisszent a kutyának, és a nyáj irányába indult nagy, komótos léptekkel. A szekéren még hüledeztek, álmélkodtak egy darabig, de aztán a megyéspüspök rosszkedvű intésére zökkenve indult a batár napszállatnak, a kanyargó dűlőn. A városba érve, megvacsorázva, a terített asztalnál ülő poharazgató társaságnak a már megenyhült, kedélyes püspök nevetgélve mesélni kezdte:
 - Képzeljék az urak! Az úton idefelé, az Isten háta mögött, távol mindentől, egy kanális meg néhány girhes birka mellett egy paraszt azt hiszi, hogy ahol ő van, az a világ közepe. Micsoda gőg…
  A megvidámodott asztaltársaság koccintott, jóízűen heherésztek. Másnap pedig a püspök úr misét celebrált. A világbékét sürgette. Gyönyörű szentbeszédét idézték a hétfői lapok.

Pósa Károly       






Nincsenek megjegyzések: