2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2016. április 15., péntek

NAPLÓ 33.



Rövidre sikerült az éjszaka. Hajnalban a fiókmadár ébreszt.
Még moccanatlanul fekszem. Fintor. Ráncokat igazít az ember az arcán. A résnyire nyitott szemek a látvány gyűjtőmunkájára indulnak. Mintha kulcslyukon át nézném az ismerősnek tűnő szobát. Könnyű, vesszőből fonott kis szobai asztal balfélről, karnyújtásnyira. Nagyon praktikus. Hordozható. Éjszakára mindig az ágy mellé húzom. Abba szoktam néha megkapaszkodni, a mívesen sodrott szélét megmarkolni, ha valamelyik vissza-visszatérő nem éppen kellemes álmom miatt elindulnak a végtagjaim. Ilyenkor önálló életre kel a kezem, a lábam. Megesik, úgy eszmélek föl – begörbedt, elfehéredett ujjakkal szorítom az asztal szélét, s a vértelen ujjbegyek végén a körömház már elkékült az erőlködéstől. Van, hogy arra ébredek – nagyot rúgtam a semmibe, roppant bele a térdem, s az öntudatra térésem pillanatában a süket csöndben még tisztán hallom a porcok, az ízületek száraz reccsenésének a visszhangját. Mint amikor az erdő leselkedő némaságában cserkészve korhadt ágra lép a vadász. Menten szertefoszlik a mágia. Az álom is. Utána csak az íze, a zamata kísért egy ideig. Le lehet öblíteni vízzel. Ott a pohár az asztalon. Mellette hever a gyűrű. Éjszakánként többnyire levetem. Melegíti az ujjamat, zavar. A nyaklánc nappal is szokott, emiatt ritkán hordom. Nyakkendőt meg soha. Megfojtana.
A takaró alól tegnapi testszag árad. Restelkedőn de jóleső meggyőződéssel szívom magamba a bizonyságát annak, hogy én még mindig én vagyok, hogy megmaradtam a tegnapi emberszerű alaknak, aki az imént pár órácskára másmilyen minőségben töltötte be a körülötte pulzáló űrt. Ugyanis lélek híján leledzettem egy darabig, mert az odavolt vándorúton, más dimenzióban, fönt, lent, ködös tájékon, ismeretlen és mégis valahonnét már látott szférákban kalandozott; dombok takarásában megvívta csatáit, szerelmeket talált majd bukott el; régi emlékek üvöltöttek az arcába;  a karját megráncigálták, beszéltek hozzá, aztán pedig csoportképekről radírozta ki magát; operaáriát énekelt neki egy lidérces mosolyú leánykórus; kutyák bújtak hozzá, szőrük melegítette a könyökhajlatát, miközben baracklekvár szagú frissen kelt kalács szagát érezte, azét, amit a mama stelázsiján nagyon régen kihűlni hagyott. Udvariasan, az utazó kíváncsiságával, önállóan élte rutinos napi kirándulását a lelkem, s csak megköszönni tudom neki – ezúttal inkább legényes komédia volt a kalandtúrája, nem kísértetjárás.
Közben a test pihent.
Szuszogás. Mellkas föl, mellkas le.     
Hisz önmagamnak valómban – alig valamicskét betakarózva – nem voltam egyéb, mint egy biológiai gyár tartalmi kivonata. Termék. Szerény, igénytelen, könnyen elbomló massza, fehérje sejthalmaz, amely minden éteri hókuszpókusz nélkül csak tette a dolgát: éjszakai műszakban, kikarikásodott szemű, de szorgalmas enzimekkel, testnedvek köbmillimétereivel, végleg kirúgott agysejtekkel, mirigyhalmazokkal, együttműködve a lelkiismeretes bélflórával, gyomorsavakkal amiknek cinizmusa fölülmúlhatatlan, szívvel, az ilyenkor egyenletesen kalapáló  izomgombóccal, veseműködéssel, váltásban helyüket, szerepüket átadó neuronokkal, százezer szám lecserélt, elkallódó ilyen-olyan molekulákkal, vegyi laborként, mind-mind a vegetatív idegrendszer napiparancsba adott, már szokott utasításait követve tették a dolgukat.
Aztán közbeszólt a madár. 
Abban a minutumban a szellem visszaszökkent testem palackjába. Fuccs az iménti mindenségnek! A tudat ajtót nyitott. Vissza a jelenbe. Új film forgatása kezdődik, ez már a pénteki széria része. 
Csapó! Egyes jelenet: a fiókmadár fölébreszt.
A fióka feketerigó, s bár mellékalakja az életemnek, ebben a hajnali szcénában kivételesen fontos szerep jut neki. Mindjárt be is mutatom a nagyérdeműnek. Kritikaként néhány meleg hangú sort írok eddigi alakításáról.
Piszkosfekete, tollas, egy szilvásgombócnál alig valamivel nagyobb a madárka. Rigó. (Turdus merula)
A nyilvánvalóan kifejletlen testtömege, előnytelen, borzas külseje ellenére hatalmas tüdővel bír, jóllehet az énektudásán még akad csiszolni való – meg sem közelíti a nagyok csacsogó trilláit. A hangszíne reszelős, némi jóindulattal siránkozó csicsergésnek nevezném. Ám a ritmusa már vetekszik egy néger dobos ösztönös ütemérzékével, nem beszélve a hangerejéről: annak harsánysága akár imponáló lehetne, ha ezredtrombita helyett kéne igénybe venni – de egy fiókához mérten inkább pimasz óbégatásnak hat. Nem hiába. Folyton éhes a nyavalyás. Négy napja már a házunk előtti villanydróton kushad. Pállott szájjal időnként bele-belekönyörög a levegőbe. Aggodalomra okunk nincs: tevékeny szülei buzgón etetik egész álló nap. Pirkadattól sötétedésig tömik bele az ennivalót, amitől a fiókmadár határozottan kövérnek – mi tagadás – egyúttal bosszantóan elkényeztetettnek tűnik.
Négy napja minden hajnalhasadáskor ennek a kicsit mafla, de követelőző kamasz rigónak a méltatlankodó, mutáló csicsergésére pattan ki a szemem, és ellene tenni sok mindent nem tudok, csak reggelente amikor kapuzárás előtt a biciklit letámasztom, fölnézek rá, megfenyegetem az ujjammal, aztán mondok neki egy olyat, amit ha akar köszönésnek vesz, ha meg nem, akkor sértésnek. 
Valahogy ma bizonyosságot nyert, mit szokott visszacsörrögni, ha a bicaj mellett meglát.     
Azt pöntyögi a feketerigó odaföntről: az Isten szeme mindent lát. Jó lesz félnetek, gyaurok!”

Pk

2 megjegyzés:

Rozsa Nagy rozsano írta...

bocsanatot kerek,de batorkodok egy kedessel:Nemlehetne ezeket egy kotetben latni.Termeszetesen kepekkel egyutt?

Pósa Károly írta...

Jó lenne, persze, hogy jó lenne.
Csak manapság a könyvekre nincs nagy igény, az én hülyeségeimre meg pláne nem valószínű, hogy túl sokan lennének kíváncsiak. A kiadás drága mulatság, a portékát el is kell adni, legalább a belefektetett összeget illene visszakapni, ami elég rizikós Szerbiában, tekintettel arra, hogy itt néha a napi túlélés is kérdéses, nemhogy könyvet vegyen magának valaki, a kenyér meg a tej helyett.
Az igazat megvallva az akaratnak is híján vagyok.
Annyi, de annyi novelláskötet látott már napvilágot, huszadiknak minek erőlködni?
Viszont a regény az ritkább. Hetek kérdése és befejezem az enyémet. Most is írom, toldozgatom.
Az is Kanizsáról és a környékről fog szólni, de majdnem száz évvel ezelőtti lesz a cselekménye. Ha pontot teszek a végére, lehet, hogy szétnézek kiadó után.