„Tegnap egy tanyán jártam.
Ilonafalva* melletti a meszelt
kis szállás, takaros ólakkal, góréval, kocsiszínnel, szívemnek kedves
istállóval, szárnyékkal körbeölelten.
A Járás peremén él egy idős
házaspár.
58 éve együtt vannak – s ha
leszárad a kezem, hát száradjon le könyékig, legyek közhelyes a
közhelyesebbnél, ötlettelenebb egy szálkás, szúette kapufélfánál, amikor ennyi
időt számon tartva erős álmélkodással leírom az ide kívánkozó régi mondást –
jóban-rosszban.
Belegondolni is rettenet, mekkora
idő ötvennyolc év valakivel közösen!
Kiszámoltam az ujjaimon: amikor
megszülettem már akkor több mint két évtizede ugyanazt a kenyeret rágták… Ha így nézem, hozzájuk
képest az én eleddigi életem egy rövid, poén nélküli vicc. Egyelőre. (Remélem
ha elsül, a csattanóján azért majd én is nevethetek.)
Ötvennyolc év házasság: egy
fedél, egy ágy, egy asztal, egy derű, vigalom vagy gond-baj megoszlása a kettő
között – ezt a mai világmindenséget kiismerve – valóban csodálatra méltó dolog.
Nem teljesítmény, mert az olyan versenyszagú. Nem bukfenc, hétpróba, vagy
dobogót áhító küzdelem. Megmérhetetlen.
Egyszerűen csak: szép. Nincs rá
jobb szó.
A tanyájuk is olyan, amilyen a
két öregember. Tisztaságot, őszinteséget, becsületességet sugall. Süt a
környezetről, hogy ami van, az tíz körömmel lett összekaparva, és a dolgosság,
a jobbító szándék, előbbre való volt mindentől. Nem a ma szokott hányaveti
magamutogatás építette. Hanem a kettejük közös akarata.
Öröm volt szétnézni. Látni,
meghallgatni őket. Az alsó konyhában ültünk. A néni a sifon-kemence melletti
padkáról mondta a magáét, Jóska bácsi meg ha nem beszélt, döntötte a pálinkát
kettőnknek. Az udvaruktól kőhajításnyira ott a Barátok Kútja. Annak a vizét
isszák demizsonszám, s jó szívvel ajánlom e sorokat olvasónak, vegye fontolóra,
hogy a hosszú élete reményében mától ő is naponta artézi vizet kér a poharába,
valahányszor megteheti. Még az se baj, ha a pálinka mellé. A Barátok Kútjának
ugyanis bársonyosan puha a vize. Kicsit sötétsárgás, mint amilyen a szőke
lánykák eső utáni haja. Az íze pedig savanyú. Nem túl bántóan. Éppen csak
annyira, hogy a kén kiérezzék belőle. Mintha orvosság lenne. Doktor, patikus
nem lévén, hittel vallom: az is.
Jóska bácsi igazi paraszt ember.
Régi vágású, kalapos fajta. Ismerte a sintér nagyapámat, aki napszámosként
dolgozott náluk. A térdünket csapdostuk, anekdotázott róla, és félve írom le de
míg mesélt, időnként könnybe lábadt szemmel kacagtam. Törülgettem a
szemüvegemet, észre ne vegye. Sokat tudott a tatáról, és olyan jó volt hallani.
(Egyszer majd ezeket a zsebre dugott kis történeteket is le kéne írni.)
Már ezért megérte kimenni
hozzájuk.
Meg a levegőért. A semmivel össze
nem cserélhető szikes pusztai levegőért. Beszélhetnek nekem az Alpesekről, a
fenyőerdőkről, a gyantaillatú, tüdőtágító tengerparti kúrákról: a Járás lelket
duzzasztó, orrba mászó szaga még tehénszarostul is különb emezektől. A
vakondtúrás tetejére állva nagyobb az ember, mintha hegyet mászott volna. A
Járás mellett senki nem akarja túllihegni az életet. Éppen ezért, amiért az
ottaniak szerények, de dolgosak, és megmaradtak embernek, hiába, hogy a
finnyásabb kívül állónak csak babkarónyiak: az őket kicsit értőbbeknek mégis
tölgyfának látszanak.
Jó volt az árnyékukban, tegnap.”
*Ilonafalva – Zimonjity falu (a gyengébbek kedvéért)
Pk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése