 |
| A Lovćen orma felhőkben |
A kabócák orkeszteréhez órát lehetne
igazítani. Előbb világoson, majd egész éjjel muzsikálnak, s csak hajnalban, valamivel
a napkelte előtt hagyják abba a zsizsegést. Akkor is alig néhány percre. Talán
a levegő hűl le annyira, hogy elgémberednek. Talán csak az ízeltlábú zenészek
hatáspauzáját tartják be. A csöndnél akkor lesznek erőteljesebbek, bátrabbak a
sós illatok. Párafelhő hűvös fátyla akad meg a mirtusz-, agávé- és leánderbokrok
ágain. Gyík módjára hallgat az éjszaka. Csak a tetőn puffan tompán egy érett
mandarin. Hallom, ahogy a betonpalán gurul. Majd reggel megtalálom. A múltkor
ötöt-hatot összeszedtem. Mandarin ugyan, de akkora, mint egy méretes narancs.
Könnyen adja a héját, de belülről a gerezdek szárazak, fonnyadtak és a lételen
gyümölcshús keserű, akár az epe. Megjegyzem melyik irányba ért földet. A
konyhai csap méri az időt. Csöpög. Amióta ideértünk rendületlenül szivárog.
Porciózza a holdvilágos némaságot. Napok óta akkora és olyan kerek a hold
kinyalt tányérja, mintha a világ összes tengerének vizét a pofájába
szippantotta volna. A strand alsóbb lépcsőit ilyenkor ellepi a föltoluló víz, a
mohos bárkákat a dagály keltette hullámok öntudatlan, olajzöld színű éji
állapotba ringatják. Közömbösen nézi az öböl fodrozódó víztükrét a hold. A
fügefa csúcsán, egy lapátnyi levélen elidőz.
A romlott csaptelep kedélyesen teszi a
dolgát. Potty. Potty. Potty. Nagyjából három másodpercenként. Aztán egy égi
jelre az első prímás rázendít, mire százegy helyről tercelnek rá azonnal, s
utána fülsajdítón, ám mégis kellemes zsongással telik meg a hegyoldal, és az
olajfaligetekbe bekúszik egy újabb nap ígérete.
Az én vezérhegedűsöm itt az ablak alatti
babérbokor levelei között húzza a magáét. Kifigyeltem magamnak: a játéka
megkülönbözteti a többitől. A hangja erőteljesebb, érettebb a ritmusa.
Javakorabeli hím lehet, ráadásul kiforrott művész. Harsány zsizsegésének
staccatója betölti a szobát, az udvart, a fölfelé kanyargó utacskát, a gizgazos
portákat, az összes nyaraló házikót: szinte uralja a környéket. Minden
megerőltető képzelgés nélkül sztárnak gondolom. A tengerparti bozótos
Paganinije. Pont olyan őrült tempót diktál, gyorsan váltja a hangszíneket és
valami káprázatos virtuozitással úgy reszeli össze izomtalan végtagjait meg a
szárnyait fortissimóban, hogy a legvadabb álomból riadozó is alig ötpercnyi
szóló után jótékony, könnyű szuszogással alszik vissza.
Sokáig szendergek. Odahaza korán kelőnek
számítok. Itt – szégyenszemre – nyolc tájékán könyökölök föl a vánkosomról. A
nap később kéredzkedik elő a Lovćen mögül, aminek
most is jeges csúcsán a komoly nézésű, sokat áldott, jó Njegoš fejedelem alussza örök álmát, aki mert nagy költő
volt, meg vladika, tehát uralkodó volt, tüdőbeteg is volt, így országának
legmagasabb csúcsán élt, hogy aztán halálában ugyanott, márvány obeliszkes
mauzóleumában elmélkedhessen tovább, s a megigazult bölcsek derűtlen
szellemével tekintsen le odaföntről saját népe kései ivadékaira.
A karsztos, merevre aszalt sziklájú hegyek
gerincén kanyarog az osztrák-magyar Monarchia idejéből megmaradt hadi út. Nagy,
lapos kövekkel rakták ki a fölszínét. Nem messze volt a régióba vezényelt
hadtest legnagyobb péksége, s a mundérba bújt ükapáinknak ezen a lélekvesztő,
kacskaringós ösvényen a pálcával dirigáló hadtáposok által noszogatva
fölmálházott, fonott kosaras öszvérek százai hordták naponta az ellátmányt. A
kefesűrű, szúrós bozót között észrevétlenül megbúvó, több tíz kilométernyi
hegyi dűlő egyfajta mérnöki csoda. Van pereme és a dőlésszöge pont akkora, hogy
az esővíz soha, sehol nem áll meg rajta. Még most sem. Merthogy használják. A
helyiek szerint egyes szakaszain gépkocsival is bátran bejárható. Pedig
idestova száz esztendeje nem akadt, aki javított volna az állagán. Tán azért
lehet ez így, mert a tisztességes munka a maga módján mindig örök. Ha
tönkremegy sem szívfájdító. Fölnemesül az még romjaiban is.
Ahogy a kiürült kolostor. A szomszédos
hegy derekánál roskadozik, ahol a szurdokon körösztül visz a kaptató az ég,
vagyis az égiek felé. Középkori bizantikus boltívei támasztják a kék
boltozatot. Alattuk maradt, tán még a levegőben rezeg a legvégső
harangkondulás. Fekete csuhás, zsinóros derekú, hosszú, borzas szakállú
pópa-szerzetes rángathatta a kötelét utoljára, de a lángra lobbanó
tetőszerkezeten már sem a riadalom, sem a jajgató harangzúgás, de még az ima
sem segíthetett: az üszkös enyészeté lett a kis templom, s vele együtt a tűz
martalékává vált a szerény, ájtatos barátok hajléka, a kolostorocska is.
Irántuk való tiszteletből az öböl népe évente fölmegy a málló falú szent
romokhoz, és annak dacára, hogy ott már csak az iszalag kúszik a kőkoloncokból
összehabarcsolt építményre, mégis valami megmagyarázhatatlanul magasztos,
időtlen, megindítóan szép az omladékok látványa. Mintha a múlt sugdosna a
fülünkbe. A múlt pedig az ilyen és ehhez hasonló helyeken őszinte szokott
lenni, az igazságról ad számot, amikor közelebb hajolunk hozzá.
Halkan, gesztusok
szintjén értesülünk hát mindarról, ami régen megtörtént, vagy ami szívünket még
inkább összeszorítja: ami megtörténhetett volna. Hasztalan föltennünk az
ilyenkor kínálkozó, bennünk föltoluló kérdést.
Arra csak a kabócák ciripelése lenne a
válasz.
Pk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése