2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2016. július 12., kedd

VÁLASZLEVÉL EGY GYALÁZKODÓ ISMERETLENNEK



 
Szimattal, a dísz sünkutyánkkal.
Azt mondják, a harminc napos hónapok gyorsan múlnak. Kötve hinném. Ahogy vége lett az „r” betűs, zordabb időjárású hónapjainknak már-már kezdtünk örülni, hogy ni, itt a „jó idő” – mennyivel könnyebb lesz minden. Könnyebb lett? Egy nyavalyát. A helyzet továbbra is az, hogy akár szökőévi 29 napról, akár 30-ról, vagy 31-ről van szó, a hónap vége a magunkfajtának mindig a hónap vége marad: megannyi bizonytalansággal, számítgató, spórolós beosztással, előre tervezgetve, várva az anyagi terhek alóli – legalább részbeni – megszabadulást. Ez a máról-holnapra túlélésünk egyetlen záloga. Ám miként az idő nem túl látványosan változik, úgy mi is maradunk ugyanolyan emberek, mint akikké értünk. Néha már az is fárasztó, hogy a ránk lődözött rágalmakra válaszoljunk. Úgy látszik, akadnak még szerencsés emberek, akiknek gyűlölet-puttonyuk sem jelent terhet: viszik kimeríthetetlen a mocskolódó szándékukat. Persze, a verbális inzultushoz túlontúl gyávák. Meg álnév mögül gonoszkodnak. A minap is megkaptam a szokásos névtelenül gyalázkodó levelet az elektronikus postaládámba. Már majdnem kitöröltem, amikor észrevettem, hogy ezúttal költőibb a figura, akit a személyem megléte, de főleg az írásaim, tehát a gondolataim zavarnak. Ilyeneket ír ez a sáros epéjű polgártárs:
”Te? Hát ki vagy te??? Azthiszed (sic!) neked mindent szabad???” Az iromány többi része is hasonló stílusú, módfelett dühös kis munka, ezen túlmenően feledhető. Mégis megmoccantott bennem valamit. Ilyen, szabadságra ítélt ember lennék? (Hadd tegyem hozzá rögtön – nincs igaza. Rám is vonatkoznak szabályok, s az, hogy élek a saját eszem szerint, vállalva a nézeteimet, legföljebb a nyavalygó levelezőt zavarja, a honi törvényeket nem.) Elvégre: ha nekem – a szidalmazó ismeretlen szerint – „mindent szabad”, úgy szabad akaratomból el is gondolkodhatom azon, kiféle, miféle szerzet vagyok. Meg is állt bennem az ütő, míg csöndben tépelődtem. Milyen vagyok? Összetett a kérdés. Ha a mások véleményét nem tartom néha szentnek, az enyém sem mindig bebetonozott. Hajlok a vitára. Ha épeszű érvek mentén győzködjük egymást, nem bicskát vagdalva a kocsmaasztalba. Nem szent nekem a más véleménye, csak tiszteletben tartandó. Úgy gondolom, jobb lenne a világ, ha minél többen így viselkednének. Emellett persze személyes álláspontom, meggyőződésem, saját tapasztalataimból leszűrt alapállásom azért többnyire szokott lenni. Régebben talán igen, de ma már nem akarok mindenkinek és mindenáron megfelelni. Nincs táborom, akiknek az összes szavamat, s a mögöttes tartalmakat szánom. Magam vagyok. Egy. Igyekszem megmaradni a rám valamelyest legjellemzőbb eszmeiségnél, a saját hitvallásomnál, ámbár a most következő fölsorolás mégis azt a látszatot fogja kelteni, hogy elveim – akármennyire is szeretném – tulajdon képen nekem sincsenek. Nincsenek? Milyen is lennék? Konkrétan: legtöbbször a lelkiismeretem, az igazságérzetem vezérelt. Volt, hogy ellentmondtam korábbi önmagamnak, negyvenhat év alatt sokszor bizony a damaszkuszi úton ébredtem, nem tagadhatom. De a tüve istenit! – akkor sem a rosszakarat mentén igyekeztem észlelni, tenni, akarni valamit! Hanem belátva a hibáimat hellyel-közzel részben olyannak maradni, aki előtte voltam! Mára inkább tisztelem a hagyományokat, mintsem a lázadó attitűdöt, ha például a kultúráról van szó. Konzervatív eszméket vallok, ha az oktatásról, a társadalmi szerepvállalásról kérdeznek, és menten szabadelvűvé válok, ha az egyént, mint függetlent, a perszonális szellem mivoltát kell megítélni. Forradalmian baloldali leszek, mihelyt az egészségügy helyzete, a társadalmi egyenlőtlenség, a bérigazságtalanság örök kérdése kerül terítékre. Támogatom az eutanáziát, az élethez és a szabad halálhoz való jogokat, visszaállítanám a halálbüntetést, de ellenzem az abortusz jelenlegi törvényi kereteit Közömbösen hagy valakinek a szexuális beállítottsága, miközben visszataszít a melegek jogaiért küzdők erőszakossága. Ám teljes szívvel kiállok az összes többi kisebbség küzdelme mellett: lett légyen szó hadi- és civil rokkantakról, sérült emberekről, a nőiség alapelveiről, az elesettek támogatásáról, akár a nemzetiségekről, akár a kóbor kutyákról, vagy akár a védett vadvirágos területekről essen szó. Tőlem nagyobb környezetvédőt ritkán találni, mégis szívből gyűlölöm azt a liberális csőcseléket, akik zöldnek hangzó jelszavak mögé bújva politikai programok végrehajtói. Hiszek a saját Följebbvalómban, annak kegyelmében és megbocsátásában, és nem nézem le egyik vallás híveit sem. Ugyanakkor megvetem a mindenkori bigott narratívát szajkózókat, mert ahhoz is kevesek és gyöngék, hogy legbelül, legalább maguknak néha föltegyenek az istenüket illetően néhány megválaszolatlan kérdést. Magamat európainak vallom, mert hiszek az egyetemes zsidó- és klasszikus görög-latin kultúra megtartó erejében, annak erényeit csodálom, tovább is szeretném adni majd másoknak, utánam jövőknek. Ezzel párhuzamosan tisztában vagyok az európai civilizáció hibáival, ezért az évezredes bűneit szem előtt tartva mondok ítéletet annak jelenlegi tetteiről. Fontosnak tartom a szólás szabadságát, de nehezményezem, ha erre a szabadságra apellálva valakik arra használják újságírói, szerkesztői helyzetüket, hogy rombolják egy társadalom közízlését, destruáljanak nekik nem tetsző rendszereket, s a saját véleményterrorjuk mentén csak addig lehessen a demokráciára hivatkozni, ameddig az ő érdekeiknek az megfelel. Nekem kedves, ha egy állam gépezete szemmel láthatóan nem arra törekszik, hogy bedarálja a polgárait, hanem megengedőbb, nagyvonalúbb irántuk, ha nagykorúnak tekinti a szavazókat meg a nem szavazó rétegeket, és nem kínozza mindet halálra fölösleges bürokráciával, élhetetlen, életidegen előírásokkal. Közben a jelenleginél szigorúbb törvényi számon kérés mellett török lándzsát. Amellett, hogy egy országnak kötelessége nem csak megvédenie a polgárait a külső ellenségtől, hanem a belső rosszakarókat is meg kell büntetnie. Azt szeretném hinni, hogy a gondoskodó állam fogalma nem elválasztható a rendpárti állam fogalmától. Azt akarnám, hogy Brüsszel, Belgrád szava legyen halkabb, s inkább hallják meg az illetékesek Kanizsa vagy bármelyik más falu föltett kérdéseit. Némely kötött dologban minél kisebb legyen az állam verdiktje – annál nagyobb a régió, a község, a település a helyi közösségek hatásköre. Alapból a gyenge, a kiszolgáltatott ember mellé álltam mindig, de megvetettem azt, akiben annyi erő sem munkált soha, hogy a saját akarata révén legalább egy kicsi jobbító szándék mutatkozott volna benne. Nem minden esetben jótékonykodtam – gondolkodás nélkül ma már nem is adok senkinek –, ám ezen az alapon én sem kérek alamizsnát. Csak ami jár. Ha azt kérdezik tőlem, mit tartok fontosnak, az igazságot fogom első helyen említeni. Ha arra kíváncsiak, mi az amit elhagynék ebből a teremtett világból, akkor az emberi önzést, kishitűséget és az ezzel járó rosszhiszeműséget, a kicsinyességbe oltott butaságot vetném ki közülünk. 
Nem árt ha tudod, te névtelen, gyűlölködő levelező: sokkal összetettebb egy ember jelleme attól, amit a hétköznapi szemlélő felületesen megítélne rólunk. Persze, a te képleted lehet – más. Pofonegyszerű. Nem egy többismeretlenes föladvány vagy, akárhogy hinnéd, hanem csak egy plusz egy. A magamfajtának: bliktri. Hát ennek tudatában, így mérgezd a kutamat tovább. Téged minősít, te szerencsétlen.  




Nincsenek megjegyzések: