2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2017. április 29., szombat

JUGOSZLÁV KÓLÓ BRÜSSZELBEN

Fotó: Vermes Tibor

„- Hogy hogyan előzhetjük meg a rákot? Szívinfarktussal.”

Tegnap este csak a vacsoracsillag küldött be a házba. 
Hátul tettem-vettem, s míg a csöppenő, nyirkos áprilisi estében fát fűrészeltem, meg fejszével csapkodtam a fűzfanyak-koloncokat, hallgattam a Kossuth Rádiót. Az a lefitymáló rossz hír járja, hogy a derék favágók amúgy meglehetősen együgyű fráterek. Hogy a favágás pusztán fizikai kihívás, semmi több. Hogy az elme tevékenysége nulla. Pedig dehogy! A favágás jó kis szellemi torna is egyben. Agyunk, tudatunk elmélyül a rutinná váló vagdalkozásban, s ha elfáradt a hát, nyilallni kezd a csurom vizes derék, meg zsibbadnak a fölső karok, lazítás képen fűrészt szabad ragadni. Az kevésbé férfias ugyan, de sokkal pihentetőbb. Ha így, ha úgy, megint a kocsmafilozófus Szemölcs sógor finnyás megállapítása a helytálló. Szerinte sok egyéb mellett a favágás is női munka. (Magyarán: csinálja a k.rva anyád…)
Ráadásul a szezon remélt lezárására a legbitangabb, legcsomósabb darabok maradtak meg a múlt télről, s most – mivel az égiek dermesztő, gonosz pálinkasirató időket küldtek ránk –, dühös keserűséggel muszáj megint begyújtanunk. Legalább éjszakára. Ne legyen a házban olyan, mintha krumpliveremben kéne lepihenni.
Míg odakünn ügyködtem, egyre az járt a fejemben, mi lesz ennek a vége? Bolond az időjárás, bolond időket élünk. Mintha az Európa Unió brüsszeli központja is kezdene egy nagy üvegezett elmegyógyintézetre hasonlítani. Tanultunk pszichológiatörténetből Cesare Lombrosoról, és van némi portrérajzolói vénám is, értek az arcokhoz, ezért nekem nem különösebben meghökkentő ilyen Guy Verhofstadt meg Jean-Paul Juncker-szerű figurákban a nettó gazembert meglátni. Az viszont elég kínos, hogy ma ezek a celebpolitikusok az alfa hímek a majomketrecben.
A napnál is világosabbá kezd válni, hogy a régi vízió, az egyenrangú európai államok elvszerű és erkölcsi alapokon nyugvó schumani gondolata végleg megbukott. Ilyetén Európának mára nemhogy kérdésessé vált a jövője, hanem eldőlni is látszik. Finita comedia. S hogy ez megtörténik, megtörténhetett, abban nem kis kanala van-volt a már előbb emlegetett furcsa ösztönökkel, groteszk világlátással és kibillent valóságérzettel fölvértezett ködlovagoknak, az európai, különösen a nyugati politikai elit azon sodrába tartozóknak, akik még napjainkban is úgy viselkednek, mintha egy Bulgakov írta abszurd színműben a tökrészeg statiszták szerepét játszanák. Ezek csak a centiméter-gramm-másodperc értékét ismerik, abszolút hitük pedig a karáthoz meg mindenféle konvertibilis árfolyamlistához kötődik. Na jó: Juncker odafigyel a maligánszintre is. A nép meg fizeti valamennyit. Ezért este fél nyolckor megleshetjük őket, amint a szamaras lajtorján történő napi ámokfutásukról tudósít bennünket a híradó. 
Régebben mindig akadt egy nagyszerű jellemmel ötvözött zseniális koponya, aki észhez térítette a tévútra kerülőket: a bibliai Mózes tíz tőmondatnyi, kőbe vésett parancsolattal; IV. Amenhotep az egyistenhitet vezette be; Periklész demokráciát hozott, Nagy Sándor pedig erőszakkal, de elterjesztette a hellenizmust. 313-ban Konstantin császár államvallássá emeli a kereszténységet, aminek alapelvei majdnem napjainkig fundamentumát képezték mindannak, amit európai szellemnek hívunk. Mindmáig. Napjainkban a „kék páviánok” ( copyright Cseh Tamás) ékes bizonyítékai annak, hogy ha a suszter nem marad a kaptafánál, Muszta sem fog a Musztafánál. Mindennek a tetejébe hozza magával - mint A. A. Milne Nyuszija - az összes barátját és üzletfelét az öreg kontinensre. Jóllehet némi alappal vallom: az iszlám európai jelenléte olyan, mint az alkohol. Mértékkel feldob, nagy dózisban nyomorba dönt. Ennyi. A lényeg a mértékletességen kéne hogy legyen, de valakik Brüsszelben és szerte Nyugaton nagyon elvetették a sulykot. Ennek hozadéka a Brexit lépéskényszere lett, aminek mikéntjéről éppen ma folytatnak bizonyára mélyenszántó vitát a főkolomposok. Már tegnap este is egyféle déja vu érzéssel hadakoztam a fatönkök ellen. Motoszkált bennem a párhuzam, de csak ma reggelre, kialudván magamat jöttem rá, honnét fúj a szél.
Életkoromból kifolyólag tanúja voltam a néhai Jugoszlávia szétesésének. Vagyunk ezzel páran. Akkoriban, Tito halála után pár évvel hasonlóan bürokratikus társaság, elnöki tanács irányította az országot, évente másik-másik tagköztársaság jelöltjét vezetőnek választva. Akkor Belgrádban üléseztek teljesen hiábavalóan, miként ma Brüsszelben. A hamis ideológiai vezérfonalból szőtt paravánról (az önigazgatású szocializmusról) hamar megbizonyosodott mennyire ingatag, sérülékeny, kivitelezhetetlen. Ahogy az Európai Egyesült Államok hiú ábrándja is örvendetesen bedögleni látszik, a nemzetállami eszme legnagyobb dicsőségére. Mivel egy moralitást nélkülöző, átgondolatlan ideológiai alapján eleve reménytelen pusztán jogi, gazdasági, kereskedelmi és pénztechnikai ukázokkal egyben tartani bármiféle közösséget, most már csak idő kérdése, mikor következik be a kollapszus. Két tucat ország szövetségét ugyanolyan nehéz elvek nélkül megtartani, mint két ember párkapcsolatát érzelmek híján, vagy egy kisegyházat, szektát közös hitvallás nélkül.
A néhai Jugoszlávia esetében először Szlovénia elégelte meg a nyilvánvaló teszetoszaságot. A bénázást, a nehézkes intézkedéseket, a sehova nem vezető örök maszatolást. Bejelentették: agyő, Délszláv Testvérek Álma! Nem véletlenül a szlovénok léptek először az önállóság útjára, miképpen az sem meglepő, hogy a britek mondták elsőként Brüsszelnek: „Köszönjük Emese!” Történelmi és földrajzi okokból is mindig kicsit kilógtak a sorból. Az egyik is, a másik is. Aztán a példájukon (Ljubljanáén) fölbátorodva egyre-másra jelentették be elszakadási szándékukat a régi, közös tálból cseresznyéző jó barátok. Hajdanában Belgrádban gőgös kacagással, de fogcsikorgatva engedtek a szlovén függetlenség kinyilvánításának. Ma: Brüsszelben játsszák el, rezzenéstelen arcot erőltetve, nyugalmat mímelve, hogy nincsen semmi hiba, sül a liba továbbra is. Milyen rossz lesz az angoloknak, és bezzeg nekünk milyen jó még így is…
Hát: nem tudom. Én a ma önfeledten tanácskozó politikus urak s hölgyek helyében mélyen elgondolkodnék azon a tényen, hogy a nagy közös európai projektünk - amin pont fél évszázada ügyködnek - immáron a törököknek sem kell. Pedig Anatóliában a hírhedett kecskepásztor kompánia nem a Brüsszeli Csipkemúzeum parfümjétől szaglik.
Nem is tartok tőle, meggyőződésem, hogy ennyiben nem fog abbamaradni a dolog. Páran már a bőröndjüket nézegetik. A kilincs irányát kutatják. S mire oda jutna végre Szerbia, hogy a harmonikaszóval kísért kóló nevű körtáncot ropva betoppanhatna a régtől áhított finom mívű Európa Szalonba, már nemhogy ellopni való kabátok sem maradnak majd a fogason, hanem a történelmi szivarok füstjét is el fogja fújni a szél.

Pk

                

Nincsenek megjegyzések: