”Tizenkét hang
üvöltözött dühösen, és a hangok mind teljesen egyformák voltak. Most már nem
volt kérdéses, hogy mi történt a disznók arcával. Az állatok a disznókról az
Emberekre, az Emberekről a disznókra, aztán a disznókról megint az Emberekre
néztek, és már nem tudták megmondani, melyik az Ember, és melyik a disznó.”
"A régi történet ott ért véget, ahol el sem kezdődött. Az állatok az
Emberekre kezdtek el hasonlítani, azok meg állatszerűek lettek. Így uralták
tovább a farmot és egy új korszak nyílt meg mindenki előtt.
A mese nem fejeződhetett be, mert 2017-ben a dolgok már
nem úgy záródnak, ahogy régebben zárultak. A kör már nem kör manapság. Megszámoljuk
a háromszög sarkait, de így sem lehetünk nyugodtak. A kétely bennünk motoszkál.
Megtanultuk a leckét 1984 óta: semmi sem az, aminek látszik. Minden kicsit
másképp van, mint volt. Még a színház sem színház, hanem színjáték csupán. A
művészetek hangos többsége egy bolhacirkusz. Kinevetjük a barokk kor rizsporos-parókás,
parfümös, csipkékbe fúlón is írástudatlan elitjét, noha akkoriban azok még
Mozartot, Händelt,
meg Bach oratóriumokat hallgattak, és klasszisokat pénzeltek.
Festőket, zeneszerzőket, írókat, építészeket. A háromszáz évvel ezelőtt regnáló
lesajnált, bepúderozott elitnek mégiscsak volt egy szellemi színvonala, ami alá
nem süllyedt. Aztán jött a patkánylázadás, és lefejezték egyesével az összes
arisztokratát. Most egy új elit van hatalmon, aki X-faktort hallgat, meg rapet.
A rózsaszín zongora előtt vonagló, üveghegedűvel affektáló, hajukat dobáló
zenészek koncertjeire – jó esetben – elmennek. A rockoperákra. Padlás, Macskák,
„szilvás gombóc, ó jaj de jó...” Klasszikusok metálosan áthangszerelt dala
dörömböl a luxusautójukból. Ha fölösleges pénzük van: sztárfocistákat adnak-vesznek,
sportklubokba fektetnek, hogy a lelkes szponzorálás örve alatt még több adót
csalhassanak. Ilyen a XXI. század legjavának hitt embere. Nincs köszönet ebben az
igazságosságban? Nincs.
A mesék és a nép emlékezete, a hagyományok még talán-talán tükröznek alapigazságokat. Mint az evangéliumok. Régebben, a magyar létben természetesnek hatott, hogy a közösség – a falu, a család, egyszóval a nép – hitében erősen gyökerező szokások mentén létezett. Mára ezek az erkölcsi alapvetések megszűntek és nincs helyettük más. Ezért semmi nem úgy működik, ahogy kéne. Ráül a vállunkra a gond, kampót aggat a kétely a szívünkbe, lehúzza, marcangolja a gondolatainkat, s imigyen, a botorkáló emlékek híján maradunk a züllés, a gyámolítatlanság, a napi túlélés mezsgyéjén egyensúlyozva. Olykor csak egy árnyalaton múlik a szépség. Már nem világít ugyan, de néha még fölvillan. Hamvas szerint az angyal egyszer mindenkinek a vállára ül, és nincs nagyobb dolgunk, minthogy igyekszünk nem elhessegetni. Hisz minden kapavágásban ott rejtezhet az értelem töprengése és a szeretet ereje. Olykor nem kell hozzá magvas filozófiát studírozni. Másként is ránk köszön a pillanat remeke.
Van, hogy azt tapasztalom: a legegyszerűbb ember magasabb szintű tudást visz, mintsem azt bárki gondolná róla. A megtévelyedett kor mulandó bűnein túl őriznek valamit. Nem verik nagydobra. Igazi őrzők. Legbelül van valamilyük. A titkuk. A tudásuk.
Ritkán, vagy talán sosem nyílnak meg mások előtt.
A minap egy ilyen vigyázó, befelé figyelő emberrel hozott össze a sors.
Röviden leírom, kicsit vallomásként, kicsit okulásul másoknak, hogyan történt.
Mindegy hol találkoztunk, mindegy melyik kocsmában. Már őszi kabátot viselt, szakadt nadrágja bűzlött. Ült egymagában, jókora vastag talpú pohara félig volt olcsó, homoki lőrével. A szomszédos asztalhoz telepedtem le. Metsző tekintetét egy ideig tűrtem, aztán, mivel tudom a söntés etikettjét, illedelemből kirendeltem neki még két deci bort. Véltem – úgyis megissza. Ám az elébe koppantott teli poharat eltolta. Meglepetten néztem rá. „Nem szomjas bátyám?” – kérdeztem zavartan. Nem hagy nyugodni, a múlt péntek óta a fülembe csöng, már egy hete visszhangzik a válasza:
– A szomjúsághó’ szív kő. A szomjúságot mindenki a szívibe’ hordja.”
A mesék és a nép emlékezete, a hagyományok még talán-talán tükröznek alapigazságokat. Mint az evangéliumok. Régebben, a magyar létben természetesnek hatott, hogy a közösség – a falu, a család, egyszóval a nép – hitében erősen gyökerező szokások mentén létezett. Mára ezek az erkölcsi alapvetések megszűntek és nincs helyettük más. Ezért semmi nem úgy működik, ahogy kéne. Ráül a vállunkra a gond, kampót aggat a kétely a szívünkbe, lehúzza, marcangolja a gondolatainkat, s imigyen, a botorkáló emlékek híján maradunk a züllés, a gyámolítatlanság, a napi túlélés mezsgyéjén egyensúlyozva. Olykor csak egy árnyalaton múlik a szépség. Már nem világít ugyan, de néha még fölvillan. Hamvas szerint az angyal egyszer mindenkinek a vállára ül, és nincs nagyobb dolgunk, minthogy igyekszünk nem elhessegetni. Hisz minden kapavágásban ott rejtezhet az értelem töprengése és a szeretet ereje. Olykor nem kell hozzá magvas filozófiát studírozni. Másként is ránk köszön a pillanat remeke.
Van, hogy azt tapasztalom: a legegyszerűbb ember magasabb szintű tudást visz, mintsem azt bárki gondolná róla. A megtévelyedett kor mulandó bűnein túl őriznek valamit. Nem verik nagydobra. Igazi őrzők. Legbelül van valamilyük. A titkuk. A tudásuk.
Ritkán, vagy talán sosem nyílnak meg mások előtt.
A minap egy ilyen vigyázó, befelé figyelő emberrel hozott össze a sors.
Röviden leírom, kicsit vallomásként, kicsit okulásul másoknak, hogyan történt.
Mindegy hol találkoztunk, mindegy melyik kocsmában. Már őszi kabátot viselt, szakadt nadrágja bűzlött. Ült egymagában, jókora vastag talpú pohara félig volt olcsó, homoki lőrével. A szomszédos asztalhoz telepedtem le. Metsző tekintetét egy ideig tűrtem, aztán, mivel tudom a söntés etikettjét, illedelemből kirendeltem neki még két deci bort. Véltem – úgyis megissza. Ám az elébe koppantott teli poharat eltolta. Meglepetten néztem rá. „Nem szomjas bátyám?” – kérdeztem zavartan. Nem hagy nyugodni, a múlt péntek óta a fülembe csöng, már egy hete visszhangzik a válasza:
– A szomjúsághó’ szív kő. A szomjúságot mindenki a szívibe’ hordja.”
Pk
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése