2010. október 5.

2010. október 5.
"A VÉLEMÉNY SZABAD. A TENNI AKARÁS PARANCS. A SZÜLŐFÖLD SZENT."

2018. június 28., csütörtök

MARTONOSAINK

Fotó: Stekovics János

Szellemi és földrajzi értelemben is két Martonost ismerek. Magyaráznám a könnyebbiket, a földrajzi olvasatban vett Martonosokat. Az egyik nálunk van. A Tisza partján terül el, vagyis, attól kicsit beljebb. Elárulom: szívemnek kedves hely volt. Nagyon sokáig – akárhányszor arra terelődött a szó, Kanizsán kívül hol képzelném el az életemet – rendre Martonost neveztem meg, mint olyan települést, ami mentes a kanizsaias „nagyváros” nyűgjeitől. Ahol rend van, csönd, tisztaság. Falusian kedélyes, szerethető a környezet, és ami a legfontosabb – ott a Tisza. A sok évvel ezelőtti Martonos nekem földi paradicsom volt. A Tank utcában, vagy a girbegurba közök valamelyik portáján reméltem megöregedni. Nyugalmat találni. (Ami azt illeti – visszafogott keservvel, finoman szólva – ez az álmom nem teljesült. Eljött az idő, hogy már a sokat pörölt kanizsai nyüzsgést is visszasírom. Minek álmodik az olyan, akinek az ébrenlét is fáj.)
A másik geográfiai Martonosra Erdélyben bukkantam. Többedmagammal kirándultunk az ezeréves határ környékén. Döbbenten álltunk a helységnév táblánál, amin románul és magyarul is olvasható volt a falu neve, ami lehet, hogy Kézdivásárhelytől 12 kilométerre, keletre, a Nagyhegy alatti völgykatlanban fekszik, de nekünk, akkor – menten a bácskai Martonos jutott az eszünkbe. Alighanem megérintett bennünket az az irdatlan történelmi léptékű kegyelem, amely időben és térben, egymástól ennyire távol, ám mégis két egyforma nevű magyar falut adott ennek a nemzetnek.
Jöjjön a neheze. Szellemi értelemben is két Martonos él bennem.
Az egyik: a múlt Martonosa. A történelmi település, ami a szerencséjén túl a magabízó erejének is köszönhette, hogy túlélte a török hódoltságot. Bátraké a szerencse – tudjuk. Mégsem lehet csak és csupán egyfajta mázlinak tekinteni a tényt: a középkori Martonos egy Isten háta mögötti mocsár- és lápvilág kellős közepén húzta meg magát a vészterhes másfélszáz évben. Mert lehet – tényleg ez segítette a túlélésüket az akkoriaknak. Ám az is bizonyos – ember is kellett ehhez a feladathoz. A megmaradáshoz. A mocsártenger közepén a magyar élet folytonosságához, átvészelve emberöltőket, bízva a szebb jövőben, ami oly nehezen akart eljönni, hogy jószerével sosem ért ide. Az a Martonos, az iszapszagú, zsombékos, békakuruttyolós, szilaj és bátor falu volt a környék egyetlen lakott települése, széles hetedhét határban. Az a Martonos példát mutatott mindenkinek, miként kell emberként, magyarként, szolgálni mindhalálig egy ügyet. A nemzetet. Az életet. A jövőt. Jó érzés, ha erre a Martonosra gondolok.
Viszont nem jó az, ahogy a mai Martonost látom. A megmaradás falujából, a hajdani kemény, töröknek ellenálló kis fészekből mára a teljes tanácstalanság faluja lett. Beleborzongani, ahogy a történelmi idősíkok párhuzama, a két minőség közti tátongó szakadékot nézzük.
A helyzet, ez a 2018-as ismert. Hely és időhiány okán nem taglalnám. Hisz mindenki számára köztudott.*
Sírunk miatta, mert sírni: na, azt – tudunk. Csak őszintén szembenézni a problémákkal, és megpróbálni orvosolni a gondokat: ahhoz nincs tehetségünk, erőnk, elszántságunk. Inkább átmutogatunk másokra.
A martonosi élhetetlen körülmények miatt okolni szokás Belgrádot, Szabadkát. Mint mindig, most is a legkönnyebb utat választjuk. Vérmérséklet és pártállás kérdése, hogy valaki a szerb pártokat tartja-e ludasnak a dologban, vagy a magyar érdekvédelem hiánya miatt szidja a politikusainkat.
Belgrád, de már Szabadka is túlontúl messze van Martonos problémájához.
Azt ugyanis sem Belgrádban, sem máshol meggyógyítani nem lehet.
Csak egy helyen: Martonoson.
És – függetlenül a településen virágzó magánszektor sikeres vállalkozásaitól –, akik a legfőbb bűnösök abban, hogy mostanára a falu a megtestesült kétségbeesés példaképévé kezd válni, azok éppen a helyben lakók, a martonosiak. Igen.
A településtörténet legnagyobb hibáját azok vétették, akik a birtokukban lévő családi házakat fillérekért, bácskaiasan mondva „szarér’-húgyér’” adták oda olyan elemeknek, akikről már akkor tudható volt: nem a falu közösségének a javát fogják szolgálni.
Úgy jártak ezek a martonosiak, mint a bibliai Ézsau, aki egy tál lencséért lemondott minden kiváltságáról. Mint a közismert ószövetségi történet mondja: Ézsau fáradtan és éhesen jött haza a mezőről. Jákob éppen egy fazék lencsét főzött. Mikor Ézsau megkérte, hogy adjon neki, a testvére gyakorlati érzékkel azt felelte: „Add nekem érte azonnal elsőszülöttségi jogodat!" (1Móz 25,31). Az elsőszülöttségi jog értékes kiváltság volt az Ószövetségben, amely a családban a legidősebb fiút illette meg. Ezáltal lett később a család vagy törzs feje, és ez biztosított neki az örökségből kettős részt. Ezt az elsőszülöttségi jogot azonban Ézsau abban a pillanatban értéktelennek tekintette. Mit használ az elsőszülöttségi jog, ha egyszer ilyen éhes vagyok – gondolta. Annyira erőt vett rajta az éhség, hogy kész volt szinte mindent feláldozni azért, hogy pillanatnyi étvágyát kielégítse: maradandó értékről mondott le érte. És megkötötte a rettenetes csereügyletet.
Az ominózus martonosi háztulajdonosokon is erőt vett az éhség. Megkötötték a maguk rettenetes és – félő, visszacsinálhatatlan – csereüzletüket. A nagyszülők háza, az örökölt hajlék helyett kedvesebb volt az az egy tál lencse. A falura zúdított bajjal pedig egyikük sem törődött, mert azt vélték, hogy a párnacihába dugott eurók zizegése majd feledteti az idegenek lármáját, viselkedését, oda nem illőségét. Nem. Nem feledteti.
Így lett Martonos kicsiben a mi önsorsrontásunk szimbóluma. A kitartás faluja helyett háromszáz év után az önföladás falujává vált. Dermesztő a bizarr fölismerés, a sors fintora: pont azok uralják majd el ezt a kedves kis bácskai települést, akik elől saját rátermettségének köszönhetően annakidején megmenekült.
Új honfoglalók. Idegen nyelvűek, idegen vallásúak, idegen szokásúak, idegen szívűek, akik Bácskából száz év múlva sem fognak megérteni semmit. Már most látszik: nem is akarnak megérteni semmit. Inkább a saját képükre formálnák azt. Elvégre uralják Martonost, éjjel-nappal.  
Ha hagyjuk, hogy eluralják. A múltból merített tapasztalat adott.
Talán el kéne kezdeni alkalmazni ugyanazokat az ellenálló módszereket, amiket hajdanában. Eréllyel közbelépni, nem kushadni. Közösen.
Ez a kulcsszó. Közösen. Ahol összefogás van, ott a közösség ereje a közös célért mozdul.
Akkor megeshet: mégiscsak marad reménye azoknak akik a martonosi megmaradás mellett döntöttek.

                                                                     Pk

*Akiknek a téma ismeretlen, az alábbiak alapján tájékozódhatnak.

Köszönik szépen, nagyon jól érzik magukat Magyarkanizsa község kis falvában a betelepülő romák, akik aprópénzért vásárolják fel a szinte lakhatatlan állapotban lévő házakat, hogy aztán akár tizedmagukkal belakják azt, szociális segélyből eléldegélve, és lassan, de biztosan megváltoztatva a település etnikai összetételét. Az 1700 lakosú Martonoson megközelítőleg 170-re tehető azon romák száma, az őslakosok mellett, akik a belső migráció következtében itt kötöttek ki. Egyelőre. De jövetelük folyamatos, eladó házak is vannak még, a helybeliek pedig egyre nyugtalanabbak, mert megszaporodtak a lopások, az utóbbi időben pedig – amióta a magukat Boszniából ide települőnek vallók is megérkeztek – az éjszaki dorbézolás, továbbá a fiatal lányok és idős emberek inzultálása is a martonosi emberek mindennapjainak részévé vált. 

(Magyar Szó)





                                                                                          

Nincsenek megjegyzések: